KORUNK TÖRTÉNETE

I. KÖNYV

(1.) Kezdete művemnek az az év lesz, amikor Servius Galba másodszor volt consul s vele Titus Vinius. Mert az előző kort, a város alapítása utáni nyolcszázhúsz évet, míg a római nép történetéről volt szó, sok szerző megírta, egyforma ékesszólással és szabadsággal; miután Actiumnál eldőlt a harc, és a béke érdekében minden hatalmat egy emberre ruháztak, ezek a nagy tehetségek eltűntek, egyszersmind az igazság többféle módon megrokkant; először is mivel nem ismerték a közügyet, mintha az a más ügye volna, azután mivel helyeselni vágytak az uralmon levőknek, vagy gyűlölték őket; így az ellenségeskedők vagy lekötelezettek közül senki nem gondolt az utókorra. De míg az írók kegyhajhászását könnyű elutasítani, az ócsárlás és az irigység figyelmes fülekre talál, hisz a hízelgésen rajta tapad a szolgalelkűség rút bélyege, a rosszindulaton pedig a szabadság hamis látszata. Én Galbât, Othót, Vitelliust sem jó, sem jogtalan tettekből nem ismerhettem. Hogy méltóságunkat Vespasianus alapozta meg, Titus gyarapította, Domitianus még magasabbra emelte, nem volna illő tagadnunk, de akik a megvesztegethetetlen hűség elvét vallják, azoknak bárkit részrehajlás és gyűlölködés nélkül kell ábrázolniuk, így ha életemből telnék, az isteni Nerva uralkodását és Traianus császárságát, mint bővebben áradó és biztonságosabb anyagot, öregségemre hagytam, mert ritka a boldog idő, amikor úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és amit érzünk, el is mondhatjuk.

(2.) Sorsfordulatokban, kegyetlen csatákban, egyetértést nem ismerő meghasonlásokban, még béke idején is szörnyű eseményekben gazdag kor megírására vállalkozom. Négy uralkodó fegyvertől esett el; három háború a polgárok között, még több külső ellenséggel és legtöbbnyire egyidejűleg dúlt; dolgaink kedvezően folytak keleten, szerencsétlenül nyugaton: lázongott Illyricum, a galliai tartományok ingadoztak, Britannia teljesen meghódolt és mindjárt ki is hullott a kezünkből; ránk támadtak a szarmata és sueb törzsek, hírhedtté vált a kölcsönös vereségek miatt a dák, és egy ál-Nero szédelgésére majdnem megindultak a parthus fegyverek is. De Italiát is új, vagy századok hosszú sora óta most ismétlődő csapások sújtották: egész városok süllyedtek el vagy kerültek lávatakaró alá: Campania legtermékenyebb partvidéke; Róma városát is tűzvészek pusztították és megsemmisítették a legősibb szentélyeket, a Capitolium pedig polgárok kezétől hamvadt el. Bemocskolódtak a szertartások, botrányossá fajultak a házasságtörések; tele száműzöttekkel a tenger, gyilkosságok szennyezték a sziklákat. Még szörnyűbb kegyetlenség tombolt a városban: előkelő származás, vagyon, tisztségek mellőzése és vállalása egyaránt bűnnek számított, és a férfierényekért biztos halál járt. A besúgókat bűneikért nem kevésbé gyűlölték, mint a kapott jutalmakért, mivel némelyek, mintegy zsákmányként, papi méltósághoz és consulsághoz, mások procuratorsághoz és belső udvari tisztséghez jutván, gyűlölet keltésével és megfélemlítéssel mindent megmozgattak és felforgattak. Megvesztegették ura ellen a rabszolgát, volt gazdája ellen a felszabadítottat, és akinek nem volt ellensége, barátai révén veszejtették el. (3.) Mégsem annyira erények nélkül való e század: mutatott jó példákat is. Akadt száműzött fiát elkísérő anya, férjét a számkivetésbe követő feleség, bátor rokon, állhatatos vő, még a kínvallatással is dacoló szolgahűség; híres férfiak végső szorongattatása, bátran elviselt vég és a régiek dicséretes halálához méltó távozás. Megannyi emberi sorsfordulat, égen s földön jósjelek és intő villámok és a jövendőnek előjelei, jók, vészhirdetők, kétesek, nyilvánvalók; mert valóban, a római nép számára szörnyűbb csapások vagy igazabb jelek soha nem bizonyították, hogy az isteneknek nincs gondjuk gondtalanságunkra, de van a bosszulásra.

(4.) Egyébként, mielőtt tervem megvalósításához fogok, úgy vélem, fel kell idéznem, milyen volt a város állapota, milyen a csapatok szelleme, milyen a tartományok helyzete, mi volt egészséges a földkerekségen és mi beteg, hogy ne csak a többnyire véletlen eseteket és történéseket, hanem a mögöttük rejlő értelmet s okokat is meg lehessen ismerni. Nero halála, amennyire lelkesítő volt az örvendezés első fellángolásában, annyira különféle érzéseket váltott ki nemcsak a városban a senatorokból, a népből vagy a városi katonaságból, hanem valamennyi legioból s vezéreikből is, miután köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom titka, az, hogy princepset máshol is választhatnak, nemcsak Rómában. De a senatorok örömükben mindjárt zabolátlanabbul is éltek a szabadsággal, hisz az új uralkodó távol volt; az előkelőbb lovagok majdnem úgy örvendeztek, mint a senatorok; a népnek romlatlan és a nagy családokhoz csatlakozó része, az elítéltek és száműzöttek cliensei s felszabadí-tottjai reménykedve ütötték fel a fejüket: a szegénységben élő és cirkuszi meg színházi látványosságokhoz szokott alja nép, valamint a legelvetemültebb rabszolgák, vagy akik javaik felemésztése után Nero gyalázatából tengődtek, szomorúan lézengtek és a híreket lestek.

(5.) A Caesarok hosszú szolgálatától áthatott városi katonaság, amelyet Nero cserbenhagyására is inkább csel és külső ösztönzés vezetett, semmint a maga elhatározása, miután tapasztalta, hogy sem a Galba nevében ígért ajándékot nem adják, sem nagy érdemek és jutalmak szerzésére nem nyílik annyi alkalom békében, mint háborúban, s bizalmasok férkőznek a legioktól kikiáltott uralkodó kegyeibe, most már hajlott a felforgatásra, hisz ráadásul még a főhatalomra törő Nymphidius Sabinus testőrparancsnok bűnös igyekezete is erre ösztönözte. Nymphidius már a kísérletbe belebukott ugyan, de a pártütés fejének lehulltával is sok katonában tovább élt a bűnrészesség tudata, és nem hiányzott a Galba öregségét és kapzsiságát felhánytorgató szóbeszéd sem. Egykor dicsért és a katonák száján közmondásossá lett szigorúsága aggasztotta a régi fegyelem kifogásolóit, akiket Nero tizennégy éven át arra szoktatott, hogy ne szeressék kevésbé az uralkodók bűneit, mint amennyire egykor az erényeket tisztelték. Ehhez járult Galbának a köz szempontjából tisztes, önmagára nézve kétélű kijelentése, amely szerint ő sorozza, nem veszi a katonát – mert a helyzet nem egyezett ezzel a hanggal.

(6.) Az erőtlen öreg tekintélyét az elvetemült Titus Vinius és a tehetetlen Cornelius Laco rombolta le, egyik a bűneinek kijáró gyűlölet terhével, a másik megvetésre méltó renyheségével. Lassúnak mondták Galba útját és véresnek, mert kivégeztette Cingonius Varró kijelölt consult és Petronius Turpilianust, a volt consult: amaz mint Nymphidius társa, ez mint Nero vezére a meghallgatástól és a védekezéstől elütve szinte ártatlanul pusztult el. Bevonulása a városba a sok ezer fegyvertelen katona legyilkolása miatt áldatlannak ígérkezett, sőt még az öldöklőkben is félelmet keltett. Amikor bevezényelték a hispániai legiot és otthagyták azt, melyet Nero a tengerészekből szervezett, a város megtelt szokatlan csapatokkal; ehhez járult még sok egység Germaniából, Britanniából és Illyricumból, amelyeket ugyancsak Nero válogatott ki s irányított a Kaspi-tó felé vezető átjárókhoz és az Albania ellen tervezett háború céljaira, majd Vindex zendülésének elfojtására visszarendelte őket: hatalmas erő ez felforgató változásokhoz, még ha nem áll is határozottan egyvalaki pártján, de készen a merésznek.

(7.) Clodius Macer és Fonteius Capito kivégzésének híre véletlenül egyszerre érkezett Rómába. Macert, aki Africában kétségtelenül lázadást szított, Trebonius Garutianus procurator végeztette ki Galba parancsára, Capitót, mikor Germaniában hasonlókkal próbálkozott, Cornelius Aquinus és Fabius Valens legioparancsnokok, még mielőtt utasítást kaptak. Némelyek szerint Capito ocsmányul kapzsi és élvezetvágyó volt ugyan, felforgató tervektől azonban távol tartotta magát, de a fegyveres felkelést javasló legátusok, mivel őt nem tudták rávenni, maguk eszelték ki ellene a vádat és a cselt. Galba pedig – amilyen állhatatlan gondolkodású volt, vagy hogy ne kelljen alaposabb vizsgálatot folytatnia: bárhogyan történt is, mivel a dolgokon nem lehetett változtatni, – jóváhagyta. Egyébként mindkét kivégzést kedvezőtlenül fogadták, és az egyszer gyűlöletessé vált uralkodóra jó és rossz tettei egyformán gyűlöletet halmoztak. Eladó volt minden, hatalmaskodtak a felszabadítottak, a rabszolgahad a hirtelen változástól mohó lett és – mivel öregemberrel volt dolga – sietős, s így ugyanazok maradtak az új udvar bajai, éppannyira súlyosak, csak nem annyira menthetők. Még Galba öregségét is gúnyolódva és utálkozva emlegették, akik hozzászoktak Nero fiatalságához, és a császárokat a tömeg szokása szerint megjelenésük és testi szépségük alapján hasonlították össze egymással.

(8.) Rómában tehát, mint ekkora sokaságban érthető, ilyen volt a hangulat. A tartományok közül Hispánia élén az ékesszóló és a békés művészetekben járatos, hadi dolgokban tapasztalatlan Cluvius Rufus állott. Galliát – Vindex emlékén kívül – lekötelezte a nemrég kapott római polgárjog és a megígért adócsökkentés. A germániai egységekhez legközelebbi gall törzsek mégsem részesültek ebben a megtiszteltetésben, sőt némelyik még területet is vesztett, tehát egyforma bosszúsággal mérlegelték mások kedvezéseit és a rajtuk esett sérelmeket. A germániai csapatok, ami a legveszedelmesebb az ekkora erőt képviselő seregben, aggodalom és indulat közt hányódtak, büszkén a nemrég aratott győzelemre, de félve is, mintha csak másnak fogták volna pártját. Vonakodva szakadtak el Nérótól, és Verginius sem csatlakozott nyomban Galbához. Senki sem tudhatja, akarta-e a trónt; abban mindenki egyetértett, hogy a katonák valóban felkínálták neki a császári méltóságot. Fonteius Capito meggyilkolása miatt nem panaszkodtak ugyan, mégis méltatlankodással fogadták. Nem volt vezérük, mert Verginiust a barátság örve alatt elvitték tőlük, és hogy nem bocsátották vissza, sőt még gyanúsították is, mintegy ellenük emelt vádnak értelmezték.

(9.) Felső-Germania csapatai a helytartónak odaküldött Hordeonius Flaccust lenézték, mert öregsége és köszvénye miatt állandóan betegeskedett, nem volt állhatatos, tekintélyt sem tudott tartani. Még nyugton levő katonáit sem tudta kordában tartani; amikor megfékezésükkel próbálkozott, erőtlenségével még jobban felbőszítette a dühöngőket. Alsó-Germania legioinak hosszabb ideig nem volt consuli helytartójuk, míg végül Galba utasítására egyszerre csak megjelent Aulus Vitellius, a censor és háromszoros consul Vitellius fia: ennyi elegendőnek látszott. A britanniai sereg nem elégedetlenkedett: valóban nem voltak olyan legiok, amelyek a polgárháborúk minden viharának közepette kifogástalanabbul viselkedtek volna, akár mert távol és az óceántól elválasztva éltek, akár mert a gyakori hadi vállalkozások során megtanulták, hogy inkább az ellenséget kell gyűlölni. Nyugalom honolt Illyricumban is, bár a Nero toborozta legiok, míg Italiában késett a döntés, Verginiushoz fordultak küldöttségeikkel. De a nagy távolságra elkülönített csapatok – ez a legüdvösebb eszköz a katonák hűségének biztosítására, – sem bűnös szándékaikat, sem erőiket nem tudták egyesíteni.

(10.) Α Kelet még nem mozdult. Syriát és négy legioját Licinius Mucianus tartotta kézben, olyan férfiú, akiről jó szerencsében s balsorsban egyaránt sokat beszéltek. Az előkelőkkel való kapcsolatait már fiatal korában céltudatosan ápolta, majd miután nyakára hágott vagyonának, ingatag helyzetében, amikor még Claudius haragjától is félnie kellett, a messze Asiában mellőzve oly közel járt a száműzetéshez, mint később az uralkodáshoz. Fényűzés, szorgalom, közvetlenség és fennhéjázás, rossz és jó tulajdonságok keveredtek benne, alkalomadtán szerfölötti élvezethajszolás, de valahányszor hadba vonult, nagy erények. Közszereplését dicsérhetnők, magánéletéről kedvezőtlen hírek terjengtek: de az alája rendelteknél, a hozzá közel állóknál, tisztségviselő társainál különféle eszközökkel biztosította befolyását, egyszóval olyan ember volt, aki könnyebben tudta a hatalmat átadni, mint megtartani. A iudaeai háborút Flavius Vespasianus – akit még Nero küldött oda vezérül, – három legioval folytatta. Vespasianus nem óhajtott semmit Galbától, nem is gyűlölte, hiszen Titus nevű fiát is tisztelete és hódolata jeléül küldte hozzá, amint a maga helyén majd elmondjuk. A végzet rejtélyeit és azt, hogy jelek és jövendölések rendelték Vespasianusnak s fiainak az uralmat, csak trónra jutása után hittük el.

(11.) Egyiptomot s a biztosítására rendelt csapatokat már az isteni Augustus óta királyok helyett római lovagok tartják kézben. így látszott célszerűnek, hogy a nehezen megközelíthető, gabonában gazdag, a vallási szokások és a zabolátlanság következtében széthúzó és ingatag, törvényeket nem tudó, hivatalokat nem ismerő országot a császári háznak fenn tudják tartani. Ekkoriban az ottani születésű Tiberius Alexander volt a kormányzó. Africa és az ottani csapatok Clodius Macer meggyilkolása után, mivel egy kiskirályt már kitapasztaltak, beérték bármilyen uralkodóval. A két Mauretania, Raetia, Noricum, Thracia és a többi lovagi procuratortól kormányzott tartomány, aszerint, hogy melyik sereg volt a szomszédságában, úgy sodródott mindig az erősebbekkel való érintkezés nyomán a baráti vagy ellenséges táborba. A fegyvertelen provinciák és elsősorban a bárki szolgálására odavetett Italia arra voltak rendelve, hogy hadizsákmánnyá váljanak. Ilyen volt a római birodalom állapota, midőn Servius Galba második, Titus Vinius pedig első consulságával megkezdte az évet, maguknak az utolsót, az államnak majdnem a végsőt.

(12.) Néhány nappal január elseje után Belgicából megérkezik Pompeius Propinquus procurator jelentése: Felső-Germania legioi, megszegvén az eskü szentségét, más császárt követelnek, de a választás jogát a senatusnak s a római népnek engedik át, hogy zendülésüket enyhébben bírálják el. Ez csak siettette Galba elhatározását, aki már régebben foglalkozott az örökbefogadás gondolatával és erről bizalmasaival is eszmecseréket folytatott. Valóban, semmiről nem esett ily sűrűn szó városszerte ezekben a hónapokban, először is, mert az emberek kedvükre tárgyalhattak ilyen dolgokat, meg azért is, mert Galba már megfáradt öreg volt. Kevesen tettek bizonyságot józan ítéletről vagy a köz szeretetéről: sokan ostobán reménykedve, aszerint, hogy kinek ki volt a barátja vagy a cliense, kegyhajhászó híresztelésekkel ezt vagy azt szánták utódnak, már csak Titus Viniusszal szemben érzett gyűlöletből is, aki napról napra hatalmasabb, ugyanakkor gyűlöltebb is lett. Persze a barátoknak, nagy jó dolgukban, már Galba engedékenysége is egyre fokozta telhetetlen vágyait, mivel a gyenge és hiszékeny uralkodó alatt kisebb félelemmel és nagyobb haszon reményében folytathatták üzelmeiket.

(13.) A principatus hatalma megoszlott Titus Vinius consul és Cornelius Laco testőrparancsnok között; nem csekélyebb kegy jutott Icelusnak, Galba felszabadítójának sem, akit gyűrűkkel való megajándékozása óta lovagi néven Marcianusnak emlegettek. Ők hárman széthúztak, a kisebb jelentőségű dolgokban a maguk érdekeit nézték, az utódválasztás kérdésében pedig két pártra szakadtak. Vinius Marcus Otho mellett állt ki; Laco és Icelus egyetértően nem is annyira egyvalakit pártolt, inkább mást akart. Galba előtt sem volt ismeretlen Otho és Titus Vinius barátsága, és a városi mendemonda, amely semmit sem hagy szó nélkül, – mivel Viniusnak volt egy hajadon leánya, Otho. pedig nőtlen volt, – mint vőt és apóst szánta őket egymásnak. Azt hiszem, az is megfordult a fejében: hiába szállott át rá a köz gondja, ha az majd Othóra marad. Mert Otho gyermekkorát gondtalanul, ifjúságát könnyelműen töltötte; kedvelte Nero is, mert fényűzésben versengett vele. Ezért volt az is, hogy Poppaea Sabinát, császári szeretőjét, nála helyezte el, mint aki tudott kicsapongásairól, míg feleségét, Octaviát el nem távolította; majd mikor ugyancsak Poppaea miatt gyanakodni kezdett rá, helytartói kinevezés ürügyén Lusitania provinciába küldte. Otho enyhe kézzel igazgatta a tartományt, elsőnek ment át a felkelők pártjára, nem is tétlenkedett, és mint Galba környezetében a háború folyamán a legragyogóbb személy, napról napra görcsösebben ragaszkodott az örökbefogadás felvillant reményéhez, amiben a katonák többsége pártolta, és Nero udvari emberei is támogatták, mint hozzájuk hasonlót.

(14.) Ám Galba a germániai zendülés hírére, bár Vitelliusról még semmi biztosat nem tudott, aggódva, vajon merre zúdul majd a seregek rohama, még a városi katonaságban sem bízott meg, ezért egyetlen orvosságként összehívta az utódválasztó gyűlést. Viniuson és Lacón kívül bevonta még Marius Celsus kijelölt consult és Ducenius Geminus városparancsnokot is. Néhány szót szólt a maga öregségéről és máris hívatta Piso Licinianust, akár mert maga választott így, akár – mint némelyek hitték, – Laco szorgalmazására, aki Rubellius Plautusnál megbarátkozott Pisóval; de ügyes számítással úgy pártolta, mintha maga nem ismerné, és tervének Piso jó híre adott hitelt. Piso Marcus Crassusnak és Scriboniának, előkelő szülőknek volt a fia, arckifejezése és viselkedése a régiekre emlékeztetett, méltányos megítélés szerint szigorú volt, a kevésbé jóindulatú magyarázók kissé komornak tartották. Jellemének ez a vonása gyanús volt az aggodalmaskodóknak, de annál inkább tetszett az örökbefogadónak.

(15.) Galba tehát kézen fogta Pisót, s a hagyomány szerint ilyenféle beszédet mondott:

– Ha én téged magánemberként a lex curiata szerint, a pontifexek jelenlétében, a szokásnak megfelelően fogadnálak fiammá, számomra is tisztesség volna, hogy Cnaeus Pompeius és Marcus Crassus sarját fogadom otthonomba, és számodra is kitüntetés, hogy a Sulpicius- és a Lutatius-nemzetség dicsőségéhez csatolhatod fényes származásodat: most azonban engem, kit istenek s emberek közös akarattal szólítottak a birodalom élére, a te jól ismert sok erényed és a hazaszeretet ösztönzött arra, hogy a princepsi hatalmat, amelyért őseink fegyverrel harcoltak, háborúban nyervén el, neked, mint békés polgárnak ajánljam fel, akár az isteni Augustus, aki nővérének fiát, Marcellust, azután vejét, Agrippât, majd unokáit, végül mostohafiát, Tiberius Nérót emelte az utána legmagasabb tisztségbe. De az isteni Augustus a maga házában kereste meg utódját, én pedig az államban, nem azért, mintha nem volnának rokonaim vagy fegyvertársaim, hanem mivel magam sem összeköttetéseimmel nyertem el az uralmat, és megfontoltságomat ne csak az én rokonságom bizonyítsa, melyet mögéd helyeztem, hanem a tied is. Van ugyanolyan nemes származású, idősebb bátyád, aki méltó erre a kitüntetésre, ha te nem volnál még érdemesebb. Elérted azt a kort, amely az ifjúság vágyakozásain már túljutott; életed olyan, hogy múltadban semmire nem kell mentséget keresned. Sorsod mindeddig csak ellenedre volt: a jó szerencse szúrósabb ösztökével kísérti a lelket, mivel a bajokat el lehet viselni, a boldogság megront. A hűséget, nyíltságot, barátságot, az emberi lélek legfőbb kincseit, te ugyanilyen állhatatossággal fogod őrizni, de mások alkalmazkodással gyengítik: meg fog környékezni a hízelgés, a kedveskedés, meg az igazi érzés leggonoszabb mérge, az önzés. Ha mi a legteljesebb nyíltság jegyében tárgyalunk is ma egymással, mások inkább szerencsénkkel, nem velünk fognak beszélni; mert kellő tanácsot adni a fejedelemnek nehéz dolog, de helyeselni minden fejedelemnek lehet, őszinteség híján.

(16.) – Ha a birodalom óriási teste irányító nélkül is megállna és egyensúlyban maradna, méltónak érezném magamat arra, hogy velem kezdődjék a köztársaság. Most azonban már rég olyan helyzetbe kerültünk, hogy sem az én öregségem nem adhat többet a római népnek egy jó utódnál, sem a te fiatalságod egy jó fejedelemnél. Tiberius, Gaius és Claudius alatt egyetlen családnak voltunk mintegy az öröksége: a szabadság helyett most választani kezdenek bennünket, és miután a Iuliusok s a Claudiusok háza véget ért, az örökbefogadás a legjobbakat fogja megtalálni. Mert az, hogy valaki fejedelmi szülőknek köszönheti létét és születését, véletlen dolog, és ilyenkor mást nem mérlegelnek: ám az örökbefogadás szabad döntés, és ha a választást elhatározzuk, az egyetértő közvélemény lesz útmutatónk. Tartsad szem előtt, hogy Nérót, akit a Caesarok hosszú sora felfuvalkodottá tett, nem Vindex fegyvertelen tartománya, vagy az én egy legiom, hanem tulajdon kegyetlensége, tulajdon züllöttsége rázta le az állam nyakáról; és nem is volt még példa uralkodó elítélésére. Minket háború árán és mérlegelés eredményeképpen szólítottak helyünkre, mégis minden kiválóságunk ellenére irigyelni fognak bennünket. Mégse riadj meg, ha két legio a világnak ebben a megrázkódtatásában még mindig nem nyugszik: én sem gondtalanul vettem át az állam kormányzását, és az örökbefogadás hallatára máris nem mondanak majd öregnek, amit most egyedüli vádként vetnek a szememre. A hitványak úgyis mindig hiányolni fogják Nérót: nekem is, neked is arra kell ügyelnünk, hogy ne hiányolják a derekak is. A további intelem nem is időszerű, de teljesült is minden szándékom, ha személyedben jól választottam. A jó és a rossz megkülönböztetésének az a leghasznosabb és legegyszerűbb módja, ha meggondoljuk, hogy mit akarnánk vagy mit nem akarnánk más uralkodó alatt; mert itt nem úgy van, mint a királyi hatalom alatt élő népeknél, hogy egy bizonyos uralkodóházon kívül mindenki más szolga, hanem olyanok fölött fogsz uralkodni, akik sem a tökéletes szolgaságot nem tudják elviselni, sem a tökéletes szabadságot.

Galba tehát ilyenféle beszédet tartott, mintha most avatná Pisót uralkodóvá, mások pedig máris úgy értekeztek vele, mintha valóságos uralkodó volna.

(17.) Piso, mint mondják, ott helyben a szemtanúk előtt, és nemsokára, midőn mindenki tekintete reá szegeződött, a zavarnak vagy kitörő örömnek semmi jelét nem árulta el. Tisztelettudóan beszélt atyjához, a császárhoz, magáról mértéktartással; arcán s magatartásában semmi sem változott, mintha uralkodni inkább tudott, semmint akart volna. Arról tanácskoztak ezután, vajon a szónoki emelvényről, a senatusban vagy a praetorianus táborban hirdessék-e ki az örökbefogadást. Úgy határoztak, hogy a táborba mennek: megtisztelő lesz ez a katonáknak, akiknek a kedvezését helytelen dolog bőkezűséggel és megkörnyékezéssel keresni, jó szóval viszont nem megvetendő. Közben a Palatiumot körülállta a kíváncsi nép, türelmetlenül várva a nagy titokra, s a különben is fékezhetetlen mendemondát elfojtói csak tovább duzzasztották.

(18.) Január tizedikén, rút, esős napon, a dörgés-villámlás, vagyis az égi fenyegetések a szokottnál is nagyobb zavart keltettek. Ilyesmi észlelése hajdanában a népgyűlések félbeszakítására vezetett, Galbât azonban nem riasztotta vissza a táborba indulástól. Semmibe sem vette az ilyesmit, mint véletlen dolgot, vagy amit a sors rendeléséből várhatunk, bármily világosan mutatkozik is meg, elkerülhetetlen. A katonák népes gyülekezete előtt hadvezéri rövidséggel bejelenti: fiává fogadja Pisót, az isteni Augustus példája és katonai szokás szerint, melynek alapján ki-ki egy másikat választ. És hogy az eltitkolt zendülést nagyobbnak ne tartsák, magától elmondja: a negyedik és a huszonkettedik legio néhány zendülő bujtogatására megtévedt, de csak hangoskodik és zúgolódik, és rövidesen visszatér kötelességéhez. Bejelentéséhez nem tesz hozzá egyetlen megnyerő szót, sem jutalmat. A tribunusok s a centuriók és a legelső sorokban álló katonák mégis jól hangzó választ zúgnak rá; a többiek leverten hallgatnak, mintha a békében is élvezett, szinte kötelező ajándékot háborúban elvesztették volna. Bizonyosan meg lehetett volna engesztelni a kedélyeket, ha a takarékos agg a legkisebb jelét is adja ajándékozó kedvének: ártalmasnak bizonyult a hajdani merevség és a túlzott szigor, amellyel ma már nem boldogulunk.

(19.) Ezután a senatusban beszélt Galba: sem ékesebben, sem hosszabban, mint a katonák előtt; Piso megnyerőén szólt, és az atyák is kedvezően fogadták: sokan jóindulatból; mások, akik tulajdonképpen ellenezték, túlzóbban; a közömbösök – és ezek voltak legtöbben – előzékeny figyelemmel, csak egyéni céljaikra gondolva, a közzel mit sem törődve. Az örökbefogadás és a gyilkosság közt eltelt következő négy nap alatt Piso semmi mást nem mondott a nyilvánosság előtt, nem is tett. Mivel napról napra sűrűbben jöttek a hírek a germániai zendülésről, és a város szívesen fogad s hisz el minden újságot, ha az rossz, a senatorok már előzőleg azt javasolták, hogy indítsanak a germániai sereghez küldöttséget. Titokban azt tárgyalták, vajon Piso is velük menjen-e a nagyobb dísz kedvéért, mivel a küldöttek a senatus tekintélyét, ő viszont a császári méltóságot képviselné. Elhangzott az az indítvány, hogy Laco testőrparancsnok is legyen a küldöttség tagja, de ő meghiúsította a tervet. A kijelöltek is – mert a senatus a választást Galbának engedte át, – undorító állhatatlansággal fogadták el, utasították vissza, vagy bízták másra kiküldetésüket: aszerint, hogy mi mozgatta őket, félelem vagy remény, járták ki, hogy maradhassanak vagy menjenek.

(20.) Ezután következtek a pénzügyi gondok, és mikor mindent átvizsgáltak, legméltányosabbnak azt találták, hogy onnan követelik vissza, ahol az ínség oka rejlett. Nero kétezerkétszázmillió sestertiust tékozolt el ajándékokra. Galba minden egyes megajándékozottat maga elé idézett, és mindegyiküknek meghagyta az ajándék tizedrészét. De azoknál már a tizedrész is alig volt meg, mivel a máséból ugyanúgy költekeztek, mint ahogy korábban a magukét szórták, amiért is a legmohóbbaknak, egyben legzüllöttebbeknek semmi földjük vagy tőkéjük nem maradt, csupán a bűneikhez kellő eszközök. A behajtás lebonyolításával harminc római lovagot bíztak meg – újfajta és az érintetteknek mind kapcsolatai, mind nagy száma miatt terhes tisztség volt ez. Mindenfelé lándzsa és kiárusító, és városszerte nyugtalanság a törvényszéki tárgyalások miatt. És mégis nagy volt az öröm, hogy akiknek ajándékot adott Nero, ugyanolyan szegények, mint akiktől elvette. Elbocsátották ezekben a napokban a praetorianusoktól Antonius Taurus és Antonius Naso, a városi csapatoktól Aemilius Pacensis, a rendőri alakulatoktól Iulius Fronto tribunust. Mégsem orvosszer volt ez a többiekkel szemben, inkább bizonytalanság előidézője, mintha ármánykodással, illetve félelemből taszítottak volna ki egyeseket, holott mindannyian gyanúsak.

(21.) Közben Othót – akinek rendezett viszonyok között semmi reménye nem volt, és minden terve a zűrzavarra épült, – egyszerre sok minden ösztökélte: még uralkodónak is terhes fényűzése, magánember számára alig elviselhető nincstelensége, Galba ellen harag, Piso ellen irigység; tettette a félelmet is, hogy annál inkább vágyódhasson: szálka volt ő már Nero szemében is, és még egyszer sem Lusitaniát, sem egy második száműzetés tisztes látszatát nem várhatja. Persze mindig gyanús és gyűlöletes az uralkodó előtt az, akit utódjának szánnak; ártott ez Othónak az agg fejedelemnél, még inkább fog ártani a fiatalnál, akinek kegyetlen természetét a hosszú száműzetés csak tovább vadította. Megölhetik Othót! Éppen ezért addig kell cselekedni s merni, amíg Galba tekintélye ingadozik, Pisóé pedig még nem szilárdult meg. Nagy kísérletekre az átmenet időszakai alkalmasak, és nincs helye a habozásnak, midőn vészesebb a nyugvás, mint a vakmerőség. A halált, mindenkinek egyformán természet rendelte sorsát az utódok előtt a feledés vagy a dicsőség különbözteti meg, és ha bűnöst és bűntelent ugyanegy vég vár, a bátrabbhoz méltó halál illik.

(22.) Otho lelke nem volt elpuhult, mint a teste. Ráadásul meghitt felszabadítottjait s rabszolgáit a többi magánházhoz képest szokatlanul lazán tartotta; ezek Nero udvarát és fényűzését, házasságtöréseit, asszonycseréit s egyéb királyi kedvteléseit, amikre Otho oly nagyon vágyott, őt illető kiváltságokként csillantották fel előtte, ha elég merész lesz; de ha nyugton marad, a szemére hányták, hogy mindez másoknak jut; közben szorongatták az asztrológusok is – ez a hatalmon levőknek megbízhatatlan, a reménykedőknek csalárd emberfajta, melyet városunkban tilalmaznak is mindig, meg is tartanak –, akik minduntalan újabb változásokat és Otho számára ragyogó évet jósolgattak a csillagok megfigyeléséből. Sok ilyen asztrológust Poppaea titkos kamarája tartott, mint az uralkodói háztartás leghitványabb eszközeit. Közülük Ptolemaeus, Otho társa Hispániában, miután megjósolta neki, hogy túl fogja élni Nérót, és az események igazolták, most már azoknak a szóbeszédéből következtetvén, akik Galba öregségét és Otho fiatalságát is számon tartották, elhitette vele, hogy társuralkodóvá fog emelkedni. Otho az emberi természettől sugallt vágyában, amely szívesebben hiszi a homályos dolgokat, úgy fogadta ezt, mint a végzet ismeretén és intésén alapuló jövendölést. És megtette a magáét Ptolemaeus: most már bűnre csábította, amihez az ilyen kívánságtól igen könnyű az átmenet.

(23.) De a bűn gondolata aligha hirtelen támadt: a katonák rokonszenvét – az utódlás reményében, vagy tettének előkészítéséül – már korábban próbálta megnyerni: úton, menet közben, szállásokon a legidősebb katonákat nevükön szólítgatta és emlékeztetvén Nero kísérésére, bajtársaknak mondotta őket; másokat újból felismert, némelyeket felkeresett és pénzzel vagy pártfogásával segített, gyakran fűzve szavai közé panaszt és Galbára vonatkozó kétértelmű megjegyzéseket s mást is, ami csak felkavarja a tömeget. Az úttal járó fáradalmakat, az ellátás fogyatékosságát, a parancs keménységét annál bosszúsabban fogadták, mivel Campania fürdőhelyeit és Achaia városait hajón szokták volt felkeresni, most pedig a Pireneus-hegység és az Alpok és a végeláthatatlanul hosszú út fegyveresen való megjárását csak üggyel-bajjal győzték.

(24.) A katonáknak már amúgy is izzó szenvedélyére szinte újabb csóvát vetett Maevius Pudens, Tigellinus bizalmas embere: megkörnyékezte az izgága, vagy pénzszűkében levő és újabb kicsapongásokra sóvárgó elemeket, és lassanként odáig merészkedett, hogy valahányszor Galba Othónál lakomázott, az őrszolgálatra kirendelt egység tagjai közt vendéglátás címén fejenként száz-száz sestertiust osztott szét. Ennek a mintegy közjuttatásnak Otho egyeseknél titkoltabb jutalmakkal adott nyomatékot, s a vesztegetésben annyira elszántnak mutatkozott, hogy Cocceius Proculus testőrnek, aki földjének egy része miatt szomszédjával pereskedett, az egész szomszédos földet a maga pénzén megvásárolván ajándékba adta, miközben a nemtörődöm testőrparancsnok sem a közismert, sem a titkos dolgokról nem szerzett tudomást.

(25.) Ekkor azonban Onomastus nevű felszabadítottjára bízta a bűnös tett végrehajtását. Az általa árulásba sodort Barbius Proculus parancsközvetítő testőrt és Veturiust, ugyancsak ottani szolgálatvezetőt, miután több beszélgetés során ravasznak s vakmerőnek ismerte meg őket, jutalommal és ígéretekkel halmozza el és pénzt ad nekik, hogy még többeket nyerjenek meg. így került két közkatona kezébe a római nép fölötti hatalom átruházása, és ők át is ruházták. A bűnös tervbe kevés személyt avattak be: a többiek feszült hangulatát különféle ügyeskedésekkel fokozzák, a tisztikarét azzal, hogy Nymphidius jótéteményei miatt amúgy is gyanúsak, a tömegét, vagyis a többiekét az ajándékpénz kiosztásának ismételt elhalasztása miatt érzett haraggal és elcsüggedésükkel. Voltak, akiket Nero emléke és a korábbi szabados élet vágya tüzelt fel: általában valamennyiüket rettegésben tartotta a fegyvernem megváltoztatásától való félelem.

(26.) Megfertőzte ez a métely azokat a legiokat és segédcsapatokat is, amelyeknek fegyelme, mióta a germániai hadsereg megingása köztudottá vált, már amúgy is meglazult, s a hitványak annyira hajlottak a zendülésre, de még a meg nem tántorodottak is a tettetésre, hogy január tizennegyedikén a lakomáról hazatérő Othót magukkal ragadták volna, ha nem félnek az éjszakával járó bizonytalanságoktól, és hogy a katonai szállások az egész városban voltak szétszórva, továbbá mert ittasok közt nehéz fenntartani az egyetértést; nem az államra gondolva, amelynek uralkodójuk vérével való bemocskolását józanul tervezték, hanem csak azért, hogy a sötétben a pannóniai vagy germániai hadseregnek ne a katonák útjába akadó első tagját kiáltsák ki Otho helyett, akit a legtöbben nem is ismertek. A kitörni készülő zendülés számos jelét a beavatottak elleplezték; másokat Galba füle hallatára, a testőrparancsnok Laco mondott ártalmatlannak, mert nem ismerte a katonák gondolkozását, s bármily kiváló, de nem tőle eredő tanácsot ellenzett, a hozzáértőkkel pedig makacsul szembeszállt.

(27.) Január tizenötödikén az Apolló-templom előtt áldozatot bemutató Galbának Umbricius haruspex baljós belső részeket, küszöbönálló merényletet és a házában levő ellenséget állapít meg. Hallja ezt Otho, mert egészen közel állott hozzája, s éppen ellenkezőleg úgy magyarázza, hogy örvendetes és elősegíti az ő terveit. Nem sokkal később a felszabadított Onomastus jelenti neki, hogy várja az építész és a vállalkozók: megbeszélésük szerint ezzel jelezték, hogy a katonák már gyülekeznek, és az összeesküvés elő van készítve. Otho, mikor távozásának okát kérdezték tőle, azt találta ki, hogy egy gyanúsan régi ház megvételéről tárgyal, ezért előbb meg kell vizsgáltatnia, majd felszabadítottjába karolva Tiberius palotáján keresztül a Velabrumba, onnan a Saturnus-templom alatt levő aranyozott mérföldkőhöz indul. Itt huszonhárom testőr az imperatorként üdvözölt, de az üdvözlők csekély száma miatt reszkető és egy gyaloghintóba sietve beültetett Othót kivont kardokkal máris tovaragadja; útközben körülbelül ugyanannyi katona csatlakozik hozzájuk: egyesek tudják, miről van szó, legtöbbjük kíváncsiságból, egy részük kiáltozva és kardot rántva, más részük csendben, hogy majd az eseményekhez szabják elhatározásukat.

(28.) Az őrséget a táborban Iulius Martialis tribunus látta el. A hirtelen gaztett nagyságának hatása alatt, vagy mert attól félt, hogy a táborban már túlságosan elharapózott a pártütés, és az ellenszegülés halállal járna, a legtöbb praetorianusban azt a gyanút keltette, mintha tudna a dolgokról; a többi tribunus és centurio is inkább elfogadta a pillanatnyi helyzetet, semmint azt, ami bizonytalan, de becsületes megoldás lett volna, s kialakult az a lelki állapot, hogy a gyalázatos tettre kevesen merészkedtek, többen akarták, mindenki eltűrte.

(29.) Közben a mit sem sejtő és az áldozattal elfoglalt Galba immár más birodalmának isteneit ostromolta, mikor híre érkezett, hogy rohanvást visznek a praetorianus táborba valami senatort, majd, hogy Otho az, akit odavittek; az egész városból, aki csak találkozott vele, egyszerre ott termett: némelyek félelmükben eltúlozták az újságokat, mások a valóságnál kevesebbet mondtak, még akkor sem feledkezvén meg a hízelgésről. A tanácskozás eredményeképpen úgy döntöttek, hogy kipróbálják, milyen az érzülete annak a testőrcsapatnak, amely a Palatiumon az őrszolgálatot ellátta, mégpedig nem Galba személyével, mert az ő csorbítatlan tekintélyét hathatósabb orvosszerül tartogatták. Piso a palotához felvezető lépcsőről ilyenféle szózatot intézett az odahívottakhoz:

– Ma hatodik napja, bajtársak, hogy nem ismervén a jövőt, és akár kívánatos volt e név, akár félelmetes: Caesarrá választottak – hogy házunknak vagy a köznek jó vagy balvégzetére, az a ti kezetekbe van letéve. Nem mintha magam miatt rettegnék a szomorúbb eshetőségtől, hiszen a sorscsapásokat kitapasztalván, most kiváltképpen megtanulhatom, hogy a jó sors sem rejt magában kisebb veszedelmet: atyám és a senatus és a birodalom miatt fájlalom, akár pusztulnunk kell ma, akár – ami a jók szemében egyforma szerencsétlenség – pusztítanunk. A legutóbbi változásban az volt vigasztaló számunkra, hogy a város nem vérrel, és az állam meghasonlás nélkül került más kezébe: úgy látszott, az örökbefogadással gondoskodás történt arról, hogy Galba után se törjön ki a háború.

(30.) – Nem hivatkozom én előkelő származásomra vagy józan életemre, mert nem szükséges jó tulajdonságok emlegetése ahhoz, hogy valaki összehasonlítsa magát Othóval. A bűnök, amelyekkel egyedül dicsekedhetik, már akkor tönkretették a birodalmat, midőn az uralkodó barátjának szerepében tetszelgett. Vajon magatartásával és mozgásával, vagy hírhedt nőies ruházkodásával érdemelte ki az uralmat? Csalódnak, akiket a bőkezűség látszata alatt tobzódó fényűzés nyűgöz le: az ilyen ember tékozolni tud, nem ajándékozni. Most fajtalankodás és dőzsölés és asszonyi társaság jár a fejében: ezeket véli az uralkodás kiváltságainak, melyekből a kéj és a gyönyör őt illetné, a szégyen és gyalázat mindenki mást: mert soha senki becstelenséggel szerzett uralmat dicséretes eszközökkel nem gyakorolt. Galbât az emberi nem egyetértése tette Caesarrá, engem a ti egyetértéstekkel Galba. Ha állam és senatus és nép csupán üres szavak, akkor, bajtársak, rajtatok áll, hogy ne a leghitványabbak válasszanak császárt. Vezéreik ellen zendülő legiokról hallhattunk néha: a ti hűségetek s híretek csorbítatlan maradt mind a mai napig. Nero hagyott cserben titeket, nem ti őt. Az a harmincnál is kevesebb átálló és szökevény, akiket, ha centuriót vagy tribunust választanának maguknak, senki sem tűrne el – ezek fogják osztogatni a császári hatalmat? Elnéztek egy ilyen példát és tétlen várakozástokkal részességet vállaltok a bűnben? Átterjed ez a zabolátlanság a tartományokba, és a merényletek következménye minket, a háborúké titeket fog sújtani. És nem több az, ami az uralkodó meggyilkolásáért, mint ami az ártatlanság jutalmaként jár, hanem ugyanúgy meg fogjátok kapni tőlünk az ajándékot hűségetekért, mint másoktól bűnös tettekért.

(31.) Bár a speculatorok eltűntek, a többi katona nem vonta meg figyelmét a szónoktól, s amint ez zavaros helyzetben megesik, véletlenül és ekkor még különös szándék nélkül sorakoztak fel sebtében, inkább, mint – ahogy később hitték – cselből és megtévesztésül. Marius Celsust is az illyricumi hadsereg kiszemelt egységeihez küldték, amelyek Vipsanius Agrippa csarnokában voltak elszállásolva; megparancsolták Amullius Serenus és Domitius Sabinus primipilaris centurióknak, hogy Libertás templomának előcsarnokából vezessék oda a germániai különítmények katonáit. A tengerészlegióban nem bíztak, mert az ellenségesen érzett a bajtársak halála miatt, akiket Galba bevonulása után nyomban lemészároltatott. Még a praetorianusok táborába is elsiet három tribunus: Cetrius Severus, Subrius Dexter és Pompeius Longinus, hátha a még csak kezdődő és egyelőre erőtlen zendülést jobb tanácsokkal meg lehetne zabolázni. A tribunusok közül Subriust és Cetriust a katonák fenyegetésekkel fogadják, Longinust meg is ragadják s lefegyverzik, mivel nem katonai rangja alapján, hanem mint Galba egyik barátja volt hű uralkodójához, és a pártütők annál gyanakvóbb szemmel nézték. A tengerészlegio habozás nélkül a praetorianusokhoz csatlakozik; az illyricumi hadsereg kiszemelt katonái fenyegetően nekiszegzett dárdákkal elkergetik Celsust; a germániai egységek sokáig ingadoztak – testben egyelőre törődötten, lélekben pedig megengesztelődvén –, mivel őket, akiket még Nero küldött Alexandriába, majd onnan visszarendelt, a hosszú hajózástól beteg állapotukban Galba különösen gondos ápolással gyógyíttatta.

(32.) Már az egész csőcselék betöltötte a Palatiumot, rabszolgákkal elvegyülve és zűrzavarosan kiáltozva Otho halálát és az összeesküvők pusztulását kívánták, mintha a cirkuszban vagy a színházban követelnének valami látványosságot; és nem a józan ész vagy az őszinteség szólt belőlük, hiszen még aznap ugyanilyen buzgósággal fogják hangoztatni az ellenkezőjét, hanem az a hagyományos szokás, hogy bárkinek – ha egyszer uralkodó, – féktelen üdvrivalgással és hiú tetszésnyilvánításokkal hízelegjenek.

Közben Galbát két vélemény tartotta határozatlanságban: Titus Vinius azt tanácsolta, maradjanak a palotában, vessék be a zendülők ellen a rabszolgákat, erősítsék meg a bejáratokat, ne menjenek a felbőszültek közé; adjon lehetőséget a rosszaknak, hogy megbánják tettüket, adjon lehetőséget a jóknak, hogy egymásra találjanak; a bűnös tettek a lendülettől, a jó tanácsok a várakozástól kapnak erőre; egyszóval, ha üdvösnek· látszanék, később is ugyanúgy kivonulhatnak, de a visszatérés, ha megelégelnék a harcot, már mástól függene.

(33.) Mások úgy látták, hogy sietni kell, még mielőtt megizmosodik a néhány ember egyelőre erőtlen összeesküvése: reszketni fog Otho is, aki lopva távozott, mit sem tudók közé került, és most habozva s időt vesztegető tehetetlenséggel próbálja játszani az uralkodót. Nem szabad arra várni, hogy a táborban rendet teremtve a fórumra támadjon és Galba szeme láttára a Capitoliumra vonuljon, miközben a kiváló imperátor bátor barátaival együtt az utolsó ajtóig és küszöbig bezárja a házat, nyilván azért, hogy állja az ostromot. Valóban dicső lesz a rabszolgáktól kapott segítség, ha ekkora sokaság egyetértése és – ami a legfontosabb, – az első felháborodás ellanyhul! Ami nem szép, nem is biztonságos; vagy ha már elkerülhetetlen a halál, szembe kell nézni a veszéllyel: ez Othónak gyűlöletet, maguknak pedig tisztességet szerez. Laco fenyegetően rátámadt az e véleménnyel szembeszálló Viniusra, Icelus pedig kitartva személyes gyűlölete mellett, még ösztökélte is a köz romlására.

(34.) Nem is habozott tovább Galba, s a tetszetősebb javaslat szerzőihez állott. Mégis előreküldték a táborba Pisót, a nagynevű, friss kegyben álló ifjút és Titus Vinius ellenségét, akár mert csakugyan az volt, akár mert a haragos Laco és Icelus így akarta; és valóban, a gyűlöletnek könnyebben szokás hitelt adni. Alig távozott Piso, először csak kósza és bizonytalan hír terjedt el, hogy a táborban megölték Othót; majd, amint nem közönséges hazugságok esetében történni szokott, némelyek erősködtek, hogy ott is voltak és látták: hiszékeny a mendemonda örvendezők és gondtalanok között. Miután közéjük vegyültek már Otho emberei, akik Galba kicsalogatására megtévesztésül terjesztettek örömhíreket, sokan úgy gondolták, hogy szándékosan találták ki, sőt meg is toldották ezt a híresztelést.

(35.) Most már nemcsak a nép és a tudatlan tömeg ragadtatta magát tapsra és mértéktelen rokonszenv-nyilvánításokra, hanem a lovagok s a senatorok közül is sokan félretették a félelmet és óvatosságot: feltörik a Palatium kapuit, berontanak, mutogatják magukat Galbának és panaszkodnak, hogy elütötték őket a bosszútól: megannyi gyáva és – mint a tények megmutatták, – veszélyben nem kockáztató ember, hangoskodók, nyelvükkel bátrak; egyikük sem tudott semmit, de mindegyikük bizonykodott, míg csak Galba – igaz értesülés híján és az egybehangzó tévhírektől meggyőzve – fel nem öltötte mellvértjét, és mivel sem kora, sem testi állapota miatt nem állt meg a lábán, a benyomuló tömegtől egy gyaloghintóba nem emeltette magát. Még a Palatiumban szembetalálkozott vele Iulius Atticus speculator, aki véres kardját mutogatva azt kiabálta, hogy ő ölte meg Othót.

– Bajtárs, ki parancsolta? – szólt rá Galba, jeles bátorsággal próbálva fékezni a katonai zabolátlanságot, fenyegetőktől nem reszketve, a hízelgőkkel szemben megvesztegethetetlenül.

(36.) Egyáltalán nem volt már kétes a táborban a közhangulat, magasra csapott a lelkesedés, s a katonák már nem elégedtek meg azzal, hogy tömött sorokban felsorakoztak, hanem az emelvényen, amelyen kevéssel azelőtt Galba aranyszobra állott, a katonai jelvények közepette Othót zászlókkal vették körül. Tribunusok vagy centuriók sem mehettek a közelébe: a közkatonák vigyázatra intették még elöljáróikkal szemben is. Zúgott minden a kiáltozástól, lármától és kölcsönös biztatástól, és nem ütöttek el egymástól a hangok, mint a tömeg és a köznép lagymatag hízelgésekor, hanem mihelyt újabb odaözönlő katonákat pillantottak meg, kézen fogták, átkarolták, maguk mellé állították őket, előre mondták az esküt, és hol az imperatort ajánlgatták a katonáknak, hol a katonákat az imperatornak. Nem is mulasztott el Otho semmit: karját kitárva hódolt a tömegnek, hajigálta a csókokat, és mindent megtett szolga módra az uralkodásért. Miután az egész tengerészlegio felesküdött rá, – bízva erejében, és úgy vélvén, hogy akiket eddig külön-külön ösztökélt, azokat most mind egyszerre kell feltüzelnie, – a tábor sáncáról ily szózatot tartott:

(37.) – Milyen minőségben léptem ide elétek, bajtársak, megmondani nem tudom, mivel sem magánembernek nem merem magamat nevezni, ha már ti princepsszé kiáltottatok ki, sem princepsnek, miközben más uralkodik. A ti nevetek is bizonytalan lesz, amíg azon lehet vitázni, vajon a római nép császára van-e táborotokban, vagy ellensége. Halljátok, hogyan követelik büntetésemet, egyszersmind a ti megfenyítésteket? Ennyire nyilvánvaló, hogy nem pusztulhatunk, de életben sem maradhatunk, csak együtt; és amilyen gyenge kezű Galba, már talán meg is ígérte, hiszen ő az, aki minden követelés nélkül is annyi ezer ártatlan katonát lemészároltatott. Borzadály fog el, valahányszor visszaemlékezem gyászos bevonulására, Galbának erre az egyetlen győzelmére, mikor a város szeme láttára tizedeltette meg a hozzá folyamodókat, akik esengve bízták rá magukat. Ilyen előjelekkel vonulván be a városba, miféle dicsőséggel öregbítette uralkodását azon kívül, hogy Hispániában meggyilkoltatta Obultronius Sabinust és Cornelius Marcellust, Galliában Betuus Cilót, Germaniában Fonteius Capitót, Africában Clodius Macert, Cingoniust útközben, Turpilianust a városban, Nymphidiust itt a táborban? Hol van olyan tartomány, olyan tábor, amelyet ne mocskolt volna be vérrel, vagy ahogy ő mondja: nem tisztított és rendszabályozott meg? Mert ami mások szerint bűntett, ő orvosszernek nevezi, mikor hamis szóval szigorúságot mond kegyetlenség, takarékosságot kapzsiság helyett, a kivégzéseket és a ti meggya-lázásotokat pedig fegyelmezésnek. Hét hónap telt el Nero pusztulása óta, és máris többet rabolt Icelus, mint amit a Polyclitusok, Variniusok és Aegialusok elvesztegettek. Kevésbé lett volna kapzsi és zabolátlan Titus Vinius, ha maga uralkodott volna: így azonban alattvalóknak tartott bennünket, mint saját tulajdonait, és értéktelennek, mint a máséit. Egyedül az ö házából kitelik az az ajándék, amelyet nektek sohasem adnak meg, de mindennap a szemetekre hánynak.

(38.) -– Es hogy még Galba utódába se vethessük reményünket, hazahívta a száműzetésből Pisót, akit mogorvaságban és kapzsiságban leghasonlóbbnak gondolt. Láttátok, bajtársak, hogy a feltűnően rossz idővel az istenek is az áldatlan örökbefogadás ellen nyilatkoztak meg, Ugyanígy vélekedik a senatus, ugyanígy a római nép: a ti erényetek kell, akikben minden erő megvan a tisztes szándékok támogatásához, és akik nélkül bármily kiválóság erőtlen. Nem háborúra, nem is veszedelembe hívlak benneteket: az egész katonaság fegyverei velünk vannak. Az az egyetlen tógát viselő egység sem védi most Galbát, hanem fogva tartja: ha titeket meglát, ha a jelszót tőlem kapja, csak abban versenyez mindegyik, melyikük kötelez le engem legjobban. Nincs helye a habozásnak ilyen vállalkozásban, amely csak akkor érdemel dicséretet, ha már végrehajtották.

Ezután kinyittatta a fegyvertárat; katonai szokás és rend nélkül tüstént felkapkodták a fegyvereket, úgy, hogy a testőröket vagy legiokatonákat jelvényeikről meg sem lehetett különböztetni: sisakjaikkal s pajzsaikkal még a segédcsapatokéi is összekeverednek, sem tribunusoktól, sem centurióktól nem vártak parancsra, ki-ki a maga vezére és ösztökélő je. És a hitványakat leginkább az serkentette, hogy a jók bánkódtak.

(39.) Piso, megrémülvén az erőre kapó zendülés lármájától és a városig zúgó hangoktól, már csatlakozott az időközben kivonult és a fórumhoz közelgő Galbához, és már kedvezőtlen hírekkel tért vissza Marius Celsus; ekkor némelyek a Palatiumra való visszatérést, mások a Capitoliumra való vonulást, néhányan a szónoki emelvény elfoglalását javasolták, többen csak mások nézeteivel vitatkoztak, s mint áldatlan tanácskozásokon történni szokott, azt ítélték a legjobbnak, aminek az ideje már elmúlt. Laco – Galba tudta nélkül – állítólag Titus Vinius megöléséről tárgyalt, akár azért, hogy kivégzésével a katonák kedvében járjon, akár mert Otho bűntársának hitte, végül talán csak gyűlöletből. Habozásra késztette őket az idő és a hely, mivel ha egyszer megkezdődik a gyilkolás, nehéz mértéket tartani, és megzavarták a tervet a rémhírek és a kíséret több tagjának szökése, miközben egyre jobban lanyhult mindazok buzgósága, akik eleinte oly serényen fitogtatták hűségüket és elszántságukat.

(40.) Galbat ide-oda sodorta az összevissza hullámzó tömeg, közben mindenfelé megteltek a bazilikák és a templomok – szomorú látvány. Az összecsődült népség egy szót sem hallatott, de az arcok megdöbbenést árultak el, és mindenre odafordultak a fülek; nem volt itt tolongás, sem nyugalom, amilyen a nagy félelemből és nagy haragból fakadó hallgatás. Othónak mégis jelentették, hogy a tömeg fegyverkezik: üssenek rajtuk és előzzék meg a veszedelmet, parancsolja. így aztán a római katonák, mintha Vologaesust vagy Pacorust akarnák letaszítani az Arsacidák ősi trónjáról és nem fegyvertelen öreg imperatorukat legyilkolni indulnának, szétkergették a tömeget, letiporták a se-natust, vadul száguldó lovukon fegyverrel a kezükben a fórumra törnek. Sem a Capitolium látása és a forum körül emelkedő templomok szentsége, sem a korábbi és jövendő uralkodók nem ijesztették vissza őket olyan bün elkövetésétől, amelyért bármely utód bosszút áll.

(41.) A Galba kíséretére felvonult testőrcsapat zászlótartója, – a hagyomány szerint Atilius Vergilio, – amikor meglátta a közelgő fegyveres csapatot, Galbának a jelvény nyeléről leszakított képmását a földre dobta: erre nyilvánvaló lett, hogy az egész katonaság Othóval rokonszenvezik, a nép szétfutott, kiürült a forum, és a még vonakodók ellen kardot rántottak. Curtius medencéje mellett a hordozó rabszolgák kapkodása miatt Galba kiborult a gyaloghintóból és a földre vágódott. Utolsó szavát, aszerint, hogy gyűlölték vagy csodálták, különbözőképpen hagyományozták: némelyek szerint könyörögve kérdezte, hogy mi rosszat érdemelt, és még néhány napot kért a pénzajándék kifizetésére; többek szerint önként nyújtotta a nyakát a gyilkosoknak: rajta csak, vágjanak, ha az állam érdeke így kívánja. Nem érdekelte a gyilkosokat, hogy mit mond. A gyilkos személyét illetően nincs kellő bizonyosság: egyesek a továbbszolgáló Terentiust, mások Laecaniust említik, elterjedtebb hagyomány szerint Camurius, a tizenötödik legio katonája döfte bele a kardot és vágta át a torkát. A többiek a lábát s a karjait vagdosták össze gyalázatosan, – mert mellét vért borította, – de a vadság és kegyetlenkedés sok sebet ejtett a már megcsonkított törzsön is.

(42.) Ezután Titus Viniusra rontottak, akiről szintén nem tudják biztosan, elfojtotta-e hangját a pillanat rémülete, vagy azt kiabálta, hogy Otho nem adott parancsot az ő meggyilkolására. Ezt vagy úgy találta ki félelmében, vagy az összeesküvésben való részességét vallotta meg vele: élete s híre inkább amellett szól, hogy részese volt a bűntettnek, amelynek okozója is volt. Az isteni lulius temploma dőtt terült el először a térdét sújtó csapástól, majd Iulius Carus legiokatona szúrta át kétfelől.

(43.) Sempronius Densust azon a napon jeles férfinak láthatta korunk. A testőralakulatnak ez a centuriója, akit Galba Piso védelmére rendelt, egy szál tőrrel szállt szembe a fegyveresekkel és bűnüket szemükre hányva, hol integetéssel, hol szóval maga ellen fordította a gyilkosokat és lehetővé tette, hogy Piso – bár megsebesült, – elmeneküljön el is vergődött a Vesta-szentélyig, egy templomszolga könyörületességből befogadta, annak lakásában elrejtőzött, és nem a szertartásokkal megszentelt hely tudta a fenyegető vészt egy darabig elodázni, hanem az, hogy meghúzódott, amíg csak a kiváltképpen az ő halálára áhítozó Otho parancsára oda nem ért Sulpicius Florus, a britanniai segédcsapatok katonája, akit Galba nemrég ajándékozott meg polgárjoggal, és Statius Murcus speculator: ezek előráncigálják Pisót és a templom kapujában felkoncolják.

(44.) Mint mondják, Otho egyetlen gyilkosság hírét sem fogadta nagyobb örömmel és egyetlen fejet sem vizsgálgatott oly kielégíthetetlen szemmel: akár mivel minden nyugtalankodástól megkönnyített lelke csak ekkor adta át magát az örvendezésnek, akár mivel Galbára gondolva a fenség, Titus Viniusra a barátság emléke minden megátalkodottsága ellenére is komor képekkel zavarta lelkét: hogy Pisónak mint ellenségének és vetélytársának halálán örvendezzen, jogosnak s illőnek hitte. A lándzsákra tűzött fejeket ott hordozták a testőrcsapatok jelvényei között, a tengerészlegio sasa mellett, miközben versengve mutogatták véres kezüket mind a gyilkosok, mind akik csak ott voltak, vagyis akár az igazságnak megfelelően, akár hazugul mint valami szép és emlékezetes tettel büszkélkedtek. Vitellius később több mint százhúsz beadványt talált azokról, akik jutalmat kértek valamely eznapi nevezetes ténykedésükért: mindezeket előkeríttette és kivégeztette, nem Galbának szóló tiszteletből, hanem hagyományos uralkodói szokásból: támaszul a jelennek, a jövőre bosszulásul.

(45.) Másnak hihette volna az ember a senatust, másnak a népet: mindenki rohant a táborba, igyekezett társai elé jutni, versenyt futott az előtte sietőkkel; szidalmazta Galbât, dicsérte a katonai igazságtevést, csókolgatta Otho kezét; s minél inkább altatás volt minden cselekedetük, annál többet műveltek. És Otho senkit nem utasított el, csak a katonák mohóságát és fenyegetéseit próbálta szóval s tekintettel megfékezni. Követelték, hogy kivégezhessék Ma-rius Celsus kijelölt consult és Galbának mindvégig hű barátját, mert rossz szemmel nézték ügybuzgalma és feddhetetlensége, mint holmi elítélendő tulajdonságok miatt; ez nyilván a gyilkolás és a zsákmányolás kezdetét, és a legjobbak elpusztításának szándékát jelentette, de Othónak még nem volt hatalma a bűn megakadályozására: megparancsolására már volt. Ezért színlelt haraggal kijelentvén, hogy csak megkötözésre szólt a parancs, és majd súlyosabban fog lakolni, így megmentette az azonnali haláltól.

(46.) Ezután minden a testőrkatonák döntése szerint történt. A praetorium parancsnokait maguk választották: Plotius Firmust, az egykori közkatonát, akkor a tűzoltóság elöljáróját, aki még Galba uralkodása alatt Otho pártjához csatlakozott;   melléje  teszik   Licinius   Proculust,   akiről Othóhoz fűződő bizalmas kapcsolatai miatt gyanították, hogy elősegítette terveit. A város praefectusának Flavius Sabinust tették meg, híven Nero választásához, aki alatt ugyanezt a tisztséget már betöltötte, és sokan Vespasianust, a testvérét tekintették benne. A katonák követelték, hogy a szabadságpénzeket, melyeket a centurióknak volt szokás fizetni, engedjék el, mert a legénység szinte évi adóval váltotta meg a mentesítéseket. Egy-egy manipulus negyedrésze mindig szerteszét volt szabadságon, vagy a tábor területén kószált, ha ennek árát a centuriónak megfizette; sem a teher nagyságával, sem a pénz előteremtésének módjával senki nem törődött: útonállással és rablással vagy szolgai munkákkal váltották meg a szolgálatmentességet. Azután a jobb módú katonákat megerőltető munkával és kíméletlen bánásmóddal gyötörték, amíg meg nem vásárolták mentesítésüket. Mikor a költekezéstől elszegényedve, ráadásul a tétlenségtől el is lustultak, jómódúból pénztelenné és igyekvőből haszontalanná válván tértek vissza alakulatukhoz, majd amint sorra mindegyiket ugyanez a szükség és szabadosság rontotta meg, pártütésekbe, viszálykodásokba és végül polgárháborúkba sodródtak. De Otho, hogy a tömegnek kedvező bőkezűséggel el ne fordítsa magától a centuriók rokonszenvét, megígérte, hogy a császári kincstár fogja az évi szabadságok költségeit fizetni: ezt a kétségtelenül hasznos intézkedést később a jó uralkodók állandó szolgálati rendszerré tették. Laco volt testőrparancsnokot, miután színleg egy szigetre száműzték, egy továbbszolgáló szúrta le, akit Otho küldött a megölésére; Marcianus Iceluson, mint felszabadított rabszolgán nyilvánosan hajtották végre az ítéletet.

(47.) Bűnök közt telvén a nap, végső rosszként az öröm következett. Összehívja a senatust a városi praetor, verseng hízelgésben a többi méltóság, odasereglenek a senatorok:   megszavazzák   Othónak  a  tribunusi  hatalmat,   az Augustus nevet és minden uralkodói megtiszteltetést, közben mindenki azon igyekszik, hogy elfeledtesse a szidalmakat és gyalázkodásokat, amelyeket válogatás nélkül szórtak reá; megragadtak-e lelkében, senki sem vette észre; figyelmen kívül hagyta-e a sérelmeket, vagy későbbre halasztotta a megtorlást, uralkodásának rövid volta miatt nem lehetett megállapítani. Otho, miután a még véres fórumon az ott heverő hullahalmokon keresztül a Capitoliumra, majd onnan a Palatiumra vitette magát, megengedte, hogy a holttesteket eltemessék, illetőleg elhamvasszák. Pisót felesége, Verania, és fivére, Scribonianus, Titus Viniust leánya, Crispina temette el, miután megkerestették s megváltották a fejeket, amelyeket a gyilkosok azért őriztek, hogy majd eladhassák.

(48.) Piso életének harmincegyedik évét töltötte: híre nagyobb volt, mint szerencséje. Testvérei közül Magnust Claudius, Crassust Nero végeztette ki; ő maga sokáig száműzött, négy napig Caesar, a siettetett örökbefogadással csak azért előzte meg bátyját, hogy előbb haljon meg. Titus Vinius ötvenhét évig változó módon élt. Apja praetori család sarja, anyai nagyapja egy a proskribáltak közül. Katonáskodása eleinte nem növelte jó hírét: Calvisius Sabinus volt a legátusa, kinek a felesége ostoba kíváncsiságból látni akarta a tábor berendezését, ezért éjszaka katonai öltözetben belopózott és miután az őrállást és egyéb szolgálati ténykedéseket hasonló vakmerőséggel végigpróbálta, éppen a parancsnoki körletben szeretkezésre vetemedett: ezért a bűnért Titus Viniusra hárították a felelősséget. Tehát Gaius Caesar parancsára bilincsbe verték, majd a helyzet megváltoztával szabadon bocsátották, és mindez nem gátolta hivatali pályafutását; a praetorság után egy legio élére került s megállta a helyét, de később egy szolgai tett gyalázatával szennyezte be magát, minthogy Claudius lakomáján  állítólag  ellopott  egy  aranyserleget,  amiért  is Claudius másnap csak őneki cserépedényekkel tálaltatott. De Vinius mint proconsul, szigorúan s feddhetetlenül igazgatta Gallia Narbonensist, majd miután Galba barátsága miatt lejtőre került, vakmerő, agyafúrt, mindenre kész emberré vált, és ahogy éppen kedve tartotta, egyforma eréllyel volt elvetemült vagy igyekvő. Titus Vinius végrendelete a vagyon nagysága miatt érvénytelen lett, Piso utolsó akaratát szegénysége tette hatályossá.

(49.) Galba testét sokáig ott hagyták és a zabolátlanságra csábító sötétségben mindenféle gyalázattal hurcolták, majd egyik hű felszabadította, Argius jószágigazgató, szegényes sírba rejtette a volt császár magánkertjében. Fejét, melyet a markotányosok s lovászlegények karóra tűztek és megcsonkítottak, Patrobiusnak, Nero egyik, Galbától kivégeztetett felszabadítottjának sírhalma előtt csak másnap találták meg és hamvait a már elégetett testtel egyesítették. Ilyen véget ért Servius Galba, ki hetvenhárom év során öt uralkodót élt meg jó szerencsével, és mások császársága alatt boldogabb volt, mint a magáé alatt. Régi volt családjának nemessége, hatalmas a vagyona; jelleme jó és rossz között, inkább hibák nélkül való, mint erényekben gazdag. A hírnév iránt nem volt közömbös, de nem is hajhászta; más pénzére nem vágyott, a magáéval szűkmarkúan, a közével fukarul bánt; barátok s felszabadítottak irányában, ha jókra akadt, szemrehányást sem téve elnéző volt, ám a rosszakkal szemben a bűnösségig vak. De előkelő születése és a kor rettenete takaróul szolgált, hogy ami renyheség volt, bölcsességnek nevezzék. Míg bírta az ereje, katonai dicsősége virágzott Germaniában. Proconsulként Africát mérséklettel, már idősebb korában az innenső Hispániát hasonló igazságossággal kormányozta; magánembernél többre hivatottnak látszott, amíg magánember volt, és kortársainak egyetértő ítélete szerint uralkodásra képes, ha nem uralkodott volna.

 (50.) A reszkető várost, amely nemcsak a friss gaztett szörnyűségétől, hanem egyszersmind Otho korábbi erkölcseitől is rettenetben élt, most Vitelliusról szóló új hír rémítette meg, amelyet Galba halála előtt elhallgattak, hogy mindenki azt higgye, mintha csak a felső-germaniai hadsereg pártolt volna el. Most aztán, hogy a végzet akaratából az egész emberiségnek szégyentelenségben, tehetetlenségben, dőzsölésben két leghitványabb képviselője választatott mintegy a birodalom vesztére, nemcsak a senatus és a lovagság, amelynek mégis valami része volt az állam kormányzásában, és érdeke fűződött fennmaradásához, de még a tömeg is nyíltan kesergett. És már nem a szörnyű béke friss példáit, hanem a polgárháborúk emlékét elevenítették fel: a tulajdon seregeitől annyiszor elfoglalt várost, Italia dúlását, a tartományok kifosztását, Pharsaliát és Philippit, Perusiát és Mutinát, az országos csapások ismert neveit emlegették. Majdnem felfordult a világ akkor is, midőn az elsőségért a jók közt dúlt a harc, mégis megmaradt Gaius Iulius Caesar, megmaradt Caesar Augustus győzelme után a birodalom; megmaradt volna Pompeius és Brutus alatt a köztársaság. Most Othóért vagy Vitelliusért menjenek a templomokba? Mindkettőért istentelenség könyörögni, mindkettőért kárhozatos fogadkozni két olyan ember közül, akiknek háborújában csak azt tudhatták, hogy az lesz a rosszabb, aki győz. Voltak, akik Vespasianust és a keleti seregek megmozdulását sejtették, de amennyire kívánatosabb volt mindkettőnél Vespasianus, annyira borzadtak újabb háborútól és újabb csapásoktól. Egyébként Vespasianusról is ellentmondó hírek terjengtek, és valamennyi őt megelőző uralkodó közül egyedül ő változott javára.

(51.) Most a Vitellius-féle mozgalom kezdeteit s okait ismertetem. Miután Iulius Vindexet minden csapatával együtt lekaszabolták, a zsákmánytól s a dicsőségtől megittasodott sereg, amelynek fáradság és veszedelem nélkül jutott ki az ily kincsekkel járó háborúban a győzelem, hadi vállalkozást és harcot akart, inkább jutalmat, mint zsoldot. Sokáig mit sem jövedelmező és kemény katonáskodást kellett tűrniük a vidék s az éghajlat természete, valamint a szigorú fegyelem miatt, mely békeidőben kérlelhetetlen, de a belviszály felbomlasztja, mivel mindkét részről készen állnak a vesztegetők, és a hűtlenség büntetlen. Emberek, fegyverek, lovak a szükségletnek megfelelően, sőt díszelgésre is bőven voltak. De a háború előtt csak a maguk centuriáit s alegységeit ismerték; a seregtesteket tartományhatárok választották el: most a Vindex ellen Összevont legiok, miután önmagukat és Galliát kitapasztalták, ismét háborút s újabb viszályokat kerestek, és már nem szövetségesekről beszéltek, mint egykor, hanem ellenségről és legyőzöttekről. És megtette a magáét Galliának a Rhenus mentén elterülő része, amely ugyanahhoz a párthoz csatlakozott és most a leghevesebben izgatott a galbianusok ellen – mert Vindexről tudomást sem véve ezt a nevet adták nekik. Tehát acsarkodva a sequanusok, aeduusok és a többi törzs ellen, aszerint, hogy jómódúak voltak-e, városok elfoglalásán, földek feldúlásán, családi otthonok kirablásán járt az eszük. Kapzsiságukon és elbizakodottságukon – az erősebbek legfőbb fogyatkozásain – felül a gallok elkapatottságán is felbőszültek, akik a sereg gyalázatára azzal kérkedtek, hogy Galba elengedte nekik az adók egynegyedét, sőt mindközönségesen meg is ajándékozta őket. Ehhez járult az a ravaszul terjesztett, vakon hitt állítás, hogy megtizedelik a legiokat és a legtettrekészebb centuriókat elbocsátják. Mindenfelől rémhírek, baljós mendemonda a városból; Lugdunum ellenséges érzületű coloniája csökönyös Nero-hűsége következtében tele kósza híresztelésekkel, de ahhoz, hogy legyen mit koholni és mit elhinni, a táborban találtak legbőségesebben anyagot – gyűlöletből, félelemből, és ha erejüket tekintették, biztonságuk érzetében.

(52.) Az előző év decemberének elseje táján Aulus Vitellius bevonult Alsó-Germaniába és gondosan végigjárta a legiok téli táborait: visszaadta sokaknak rangját, elengedte a megbecstelenítő fenyítéseket, enyhítette a büntetéseket: sok mindent népszerűséghajhászásból, egyet-mást meggyőződésből, például amikor Fonteius Capitónak a katonai rangok megvonásában vagy juttatásában érvényesített szennyes kapzsiságát pártatlanul felszámolta. Nem is con-suli rangú helytartó mértéke szerint járt el, hanem minden intézkedését nagyobbra magyarázták, és bár a szigorúak szemében aljasnak látszott, hívei nyájasságnak s jószívűségnek mondták azt, hogy nyakló nélkül, meggondolás nélkül ajándékozta a magáét, osztogatta a másét, és még hibáit – a hatalom vágyását – is erénynek magyarázták. Sokan voltak mindkét seregben, nemcsak fegyelmezett s állhatatos, hanem elvetemült és törtető tisztek is. De mérhetetlen becsvágy és kivételes vakmerőség jellemzett két legioparancsnokot, Alienus Caecinát és Fabius Valenst. Közülük Valens, aki neheztelt Galbára, mivel az hálátlanul fogadta, hogy felfedte előtte Verginius időhúzását és meghiúsította Capito szándékait, ösztökélni kezdte Vitelliust, elébe tárta a katonák buzgalmát, hogy hírét-nevét mindenütt emlegetik, hogy Hordeonius Flaccus nem áll az útjában, hogy mellette lesz Britannia, csatlakoznak a germán segédcsapatok; baj van a tartományok hűségével, bizonytalan az öreg Galba uralma és rövidesen másra fog szállni. Tárja csak ki tógája öblét és úgy siessen a közeledő szerencse elé. Méltán habozott Verginius, hiszen csak lovagi családból, ismeretlen apától született, nem tudott volna helytállni, ha elfogadja az uralmat, biztonságban úgy maradhatott, ha visszautasítja: Vitellius atyjának három consulsága, censorsága, egy császárral együtt viselt hivatali tiszte már jó ideje Vitelliusra ruházza az uralkodói méltóságot, de meg is fosztja a magánembernek kijáró biztonságtól. Ennyi minden ostromolta tunya lelkét, inkább hogy vágyra lobbanjon, semmint hogy remélhessen.

(53.) Felső-Germaniában pedig Caecina, ez a tetszetős megjelenésű, hatalmas termetű, féktelenül nagyravágyó, ügyes beszédű, büszke járású fiatal férfi nyerte meg már korábban a katonák rokonszenvét. Galba, mivel Baeticában quaestorként frissen átpártolt hozzá, fiatal fejjel egy legio élére állította, majd mikor kiderült róla, hogy közpénzt tulajdonított el, a sikkasztásáért eljárást indított ellene. Caecina felháborodott ezen és elhatározta, hogy felforgat mindent és a személyén esett sérelmet a köz bajaival fedezi el. Bőven megvoltak a seregben a visszavonás csírái, mivel a Vindex elleni háborúban is teljes számban részt vett, és csak Nero öngyilkossága után állt át Galbához, sőt még az eskü letételében is megelőzték az alsó-germaniai zászlóaljak. Ehhez járult, hogy a treverek és lingók, valamint egyéb törzsek, amelyeket Galba kíméletlen rendeleteivel vagy határaik szűkebbre vonásával súlyosan érintett, a legiok téli szállásaival közelebbi érintkezésbe kerülnek; ennek eredménye: lázító beszélgetések, a polgári lakosság körében könnyebben lazuló fegyelem, és az, hogy a Verginius iránt érzett rokonszenv bárki másnak csak előnyére szolgált.

(54.) A lingók városa régi szokás szerint ajándékot küldött volt a legioknak: egy összekulcsolt kéz ábrázolását, a vendégbarátság jeléül. Követeik szándékosan gyászruhát és szomorú képet öltvén, végigjárták a tábor főterét, végig a közös sátrakat, és hol a rajtuk esett sérelmeken, hol a szomszéd törzseknek jutott ajándékokon keseregtek, és midőn tapasztalták, hogy a katonák hajlanak szavukra, a seregre váró veszedelmeket és gyalázatot panaszolva szították a szenvedélyeket. És már valóban nem jártak messze a zendüléstől, mikor Hordeonius Flaccus elrendeli, hogy távozzanak a követek, mégpedig, hogy elmenetelük lehetőleg titokban maradjon, éjszaka hagyják el a tábort. Ebből szörnyű szóbeszéd kerekedett: sokan bizonygatták, hogy meggyilkolták őket, és ha nem segítenek magukon, arra is sor kerülhet, hogy a legbátrabb katonákat, és akik felpanaszolták helyzetüket, a sötétség leple alatt, a többiek tudta nélkül, elteszik láb alól. Elkötelezik magukat titkos fogadással a legiok, bevonják a segédcsapatok legénységét is, amelyre eleinte csak gyanakodtak, hogy a körös-körül elhelyezett gyalogos- és lovasegységekkel rajtaütést készít elő a legiok ellen, és amely rövidesen annál szenvedélyesebben foglalkozott ugyanezzel a tervvel: rosszak közt könnyebb a háborús egyezség, mint békében az egyetértés.

(55.) Alsó-Germania legioi a január elsején szokásos eskü letételével mégis hűséget fogadtak Galbának, de nagyon habozva és csak az első sorokból hangzott fel ritkán kiáltás: a többiek némán mind szomszédaik merészségére vártak, hisz már csak ilyen az emberi természet, buzgón folytatja azt, amit átall elkezdeni. De az egyes legiok hangulata sem volt egyforma: az első és ötödik legio katonái annyira felindultak, hogy némelyek kővel hajigálták meg Galba képmásait; a tizenötödik és tizenhatodik legio a zúgolódásnál és fenyegetőzésnél többre nem merészkedvén, a zendülés kitörését leste. De a felső-germaniai hadseregben a negyedik és huszonkettedik legio, amely ugyanazon a téli szálláshelyen táborozott, éppen január elsején szétveri Galba képmásait, a negyedik legio elszántabban, a huszonkettedik habozva, majd egyetértésben. És hogy ne úgy lássék, mintha megtagadnák a birodalomnak kijáró tiszteletet, eskütételkor a senatus és a római nép már elfeledett neveit hangoztatták, miközben egyetlen legátus vagy tribunus sem állt ki Galba mellett, sőt némelyek – már ahogy a zűrzavarban történni szokott, – még feltűnőbben bomlasztották a rendet. Mégsem akadt, aki a gyűlések hagyományos módján vagy az emelvényről beszélt volna, mert még nem volt, akit ezzel lekötelezhettek volna.

(56.) Hordeonius Flaccus consuli rangú helytartó csak nézte a gyalázatot, nem merte megfékezni a tombolókat, sem visszatartani a habozókat, sem bátorítani a derekakat, hanem tunyán, ijedten és tehetetlenségből ártatlanul állt ott. A huszonkettedik legio négy centurióját, Nonius Receptust, Donatius Valenst, Romilius Marcellust, Calpurnius Repentinust, mikor oltalmazni akarták Galba képmásait, a rájuk rontó katonák elhurcolták s megbilincselték, és senkinek nem jutott eszébe a hűség vagy a korábbi eskü, hanem – mint zendülések alkalmával megesik, – mindenki odapártolt, ahol a többség állott.

A január elsejét követő éjszaka a negyedik legio sashordozója megviszi a hírt Colonia Agrippinensisbe az éppen lakomázó Vitelliusnak, hogy a negyedik és huszonkettedik legio ledöntötte Galba képmásait, és a senatusra és a római népre tette le az esküt. Ez az eskü semmisnek látszott: megragadják hát a még ingadozó szerencsét és ők kínálnak uralkodót – így döntöttek. Vitellius már küldte is embereit a legiokhoz s a helytartókhoz, hogy tudtul adják a felső-germaniai hadseregnek Galbától való elpártolását: ezek után vagy harcolni kell a pártütők ellen, vagy ha az egyetértés és béke mellett határoznak, császárt kell választani; csekélyebb kockázattal is jár elfogadni egy uralkodót, mint keresni.

(57.) Legközelebb az első legio téli szállása volt, és legvállalkozóbb a legátusok közül Fabius Valens. Ez másnap a legio s a segédcsapatok lovasaival Colonia Agrippinensisbe vonult és Vitelliust császárként üdvözölte. Követték nagy versengve ugyanennek a tartománynak legioi, a felső-germaniai hadsereg pedig a senatus s a római nép szépen hangzó nevét elejtvén,  január harmadikán  Vitelliushoz pártolt. Ebből is nyilvánvaló, hogy az előző két napon sem a köztársaság oldalán állott. A seregek buzgalma mögött az agrippinensisiek, a treverek, a lingók sem maradtak el: segédcsapatot, lovat, fegyvert, pénzt kínálgattak, már ahogy ki-ki testi erővel, vagyonnal, találékonysággal bírta. És nemcsak a coloniák vagy a táborok főemberei, kiknek ekkor is bőven volt, és a győzelem kivívásától is sokat remélhettek, hanem a manipulusok is, vagyis a közkatonák, megtakarított pénzüket és kardszíjaikat s kitüntetéseiket, ezüsttel ékesített fegyvereiket ajánlották fel pénz helyett – lelkesen és felbuzdulva, azaz kapzsiságból.

(58.) Vitellius tehát megdicséri a katonák serénykedését, majd az udvari tisztségeket, melyeket felszabadítottak szoktak ellátni, római lovagok közt osztja szét, a szabadságpénzeket a centurióknak a császári magánpénztárból fizeti; a katonák indulatát, akik sok ember elítélését követelték, többnyire helyesli, ritkán az illetők látszólagos elfogatásával hiúsítja meg. Pompeius Propinquus belgicai procurât ort azonnal kivégeztette, Iulius Bur dót, a germániai folyami hajóhad parancsnokát ravaszul kiragadta. Ez ellen már korábban fellángolt a sereg haragja, mivel állítólag koholt vádakkal és cselvetéssel Fonteius Capito romlására tört. Kedves volt Capito emléke, és a dühöngök közepette csak nyilvános kivégzésre volt mód, elnézésre csakis furfanggal: így őrizetben tartották és végre a győzelem után, mikor már lecsitult a katonák gyűlölködése, elbocsátották. Viszont engesztelésül odavetik Crispinus centuriót, aki Capito vérével mocskolta be magát s ezért a bosszút követelők szemében nyilvánvalóbb bűnös, a büntető számára pedig kevesebbet érő volt.

(59.) Ezután Iulius Civilist mentette ki a veszedelemből, a batavusok nagy hatalmú vezetőjét, hogy kivégeztetése a harcias népet el ne idegenítse. Különben is ott volt a lingók területén nyolc bataviai cohors, ott voltak a tizennegyedik legio segédcsapatai, az akkori meghasonlásban a legiotól különválva ugyan, de aszerint, hogy merre hajlanak, támogatásuk vagy ellenszegülésük sokat nyomhatott a latban. Nonius, Donatius, Romilius, Calpurnius centuriót, akikről fentebb szólottunk, kivégeztette, mivel vétkesnek találta őket hűségben, pártütők közt a legsúlyosabb bűnben. Csatlakozott pártjához Valerius Asiaticus, Belgica tartományának helytartója, akit Vitellius nemsokára vejévé fogadott, valamint Iunius Blaesus, a Lugdunum környéki Gallia kormányzója, az Italica-legióval és a Taurusról elnevezett, ugyancsak Lugdunumban táborozó lovasegységgel. A raetiai csapatok sem késlekedtek az azonnali csatlakozással, de még Britannia felől sem volt kétség.

(60.) A parancsnokot, Trebellius Maximust, kapzsisága és szűkmarkúsága miatt a katonák megvetették és gyűlölték. Szította ellene a gyűlöletet Roscius Caelius, a huszadik legio legátusa, már régóta ellenfele, de a polgárháborúban ellenségeskedésük még hevesebben tört ki. Trebellius zendüléssei és a fegyelem megbontásával vádolta Caeliust, Caelius a legiok kizsákmányoltságát és ínséges helyzetét hányta Trebellius szemére, és miközben a legátusok ocsmányul civódtak, a hadsereg rendje teljesen felbomlott, s a viszálykodás odáig fajult, hogy Trebellius, miután a segédcsapatok katonái gyalázkodva elkergették, és miután a coli orsóknak s a lovasegységeknek Caeliushoz való csatlakozása következtében magára maradt, Vitelliushoz menekült. A tartományban a consuli rangú helytartó távozása után is békesség honolt: a legioparancsnokok kormányoztak egyforma joggal, a merész Caelius nagyobb hatalommal.

(61.) A britanniai hadsereg csatlakozása után roppant erőkkei s anyagi eszközökkel rendelkező Vitellius két vezért, két hadi utat jelölt ki: Fabius Valens azt a parancsot kapta, hogy nyerje meg, vagy – ha visszautasítják, – dúlja fel Galliát és a Cottiusi Alpokon keresztül törjön Italiába, Caecina pedig közelebbi átkelőhelyen, a Poeninusi-hágóról vonuljon le. Valensnak az alsó-germaniai hadsereg kiszemelt egységei jutottak, az ötödik legio a sassal és a gyalogos, valamint lovas segédcsapatokkal, mintegy negyvenezer fő fegyveres; harmincezret Caecina vezetett Felső-Germaniából; ennek a seregnek a magva a huszonegyedik legio volt. Mindketten kaptak germániai segédcsapatokat, amelyekből Vitellius is kiegészítette seregét, hogy a had zömével kövesse őket.

(62.) Bámulatos volt a hadsereg s a császár ellentéte: a katonaság sürgette, követelte a fegyveres összecsapást, míg Gallia ingadozik, míg Hispánia habozik; nem akadály a tél, sem a tunya béke sugallta meggondolások; rohanják meg Italiát, foglalják el a várost; belviszályban legbiztonságosabb a gyorsaság, amikor inkább tettre, mint tanakodásra van szükség. Vitellius eltompultan várakozott és hiú fényűzésben és tékozló lakomákon már előre élvezte kiváltságos uralkodói helyzetét, délidőben ittasan és telezabáltan, miközben a lelkes és erélyes katonák még a vezéri feladatokat is önként ellátták, mintha ott volna a császár és reményt vagy félelmet öntene az igyekvőkbe vagy a gyávákba. Felkészülten s parancsra várva követelik az indulásra szólító jelet. A Germanicus nevet tüstént Vitelliusra ruházták; a Caesar megszólítást még győzelme után is megtiltotta. Biztató jósjel volt, hogy Fabius Valens és háborúba vezetett serege előtt éppen az indulás napján egy sas szállott, lassú repüléssel, amint az oszlop haladt, mintegy utat mutatva, s jó darabon úgy zengett az örvendező katonák lármája, oly nyugodtan úszott előttük a meg sem rebbenő madár, hogy nagy és szerencsés dolog kétségtelen előjelének vehették.

(63.) Valóban, a treverek városát, mint szövetségesekét, gond nélkül érték el; Divodurumban – ez a mediomatricusok fővárosa, – igen nyájas fogadtatás ellenére hirtelen rémület fogta el őket: egyszerre fegyvert ragadtak az ártatlan lakosság legyilkolására, nem zsákmány végett, vagy fosztogatásra vágyva, hanem őrjöngésből és eszeveszettségből, meghatározhatatlan okokból, úgyhogy éppen ezért nehezebb volt az orvoslás is, míg végül a vezér könyörgésére megenyhülvén, a polgárság kiirtásától elállottak; de még így is levágtak vagy négyezer embert. Galliát akkora rémület szállta meg, hogy ezután egész városok járultak hatóságaikkal és könyörgéseikkel a vonuló sereg elé, leborultak az utakon a nők s gyermekek, s nyújtottak feléjük mindent, ami csak engesztelheti az ellenség haragját – nem háborúban ugyan, de a békéért.

(64.) Galba meggyilkolásának és Otho trónra léptének hírét Fabius Valens a leucusok városában kapta meg. A katonákat ez örömre sem hangolta, félelemmel sem töltötte el: háborún jártatták az eszüket. A gallok közt megszűnt a tétovázás: Othót és Vitelliust egyaránt gyűlölték, Vitelliustól félniük is kellett. A legközelebbi község, a lingóké, hű volt Vitellius pártjához. A katonák szíves fogadásban részesültek, fegyelmezettségben versenyeztek, de örömüknek rövidesen véget vetett azoknak a cohorsoknak féktelensége, amelyeket – mint fentebb említettük, – a tizennegyedik legiotól való különválásuk után Fabius Valens a maga seregéhez csatolt. Előbb szóváltásra, majd tettlegességre került sor a batavusok és a legionáriusok között, s ez, mivel a katonák vagy az egyik, vagy a másik fél mellé álltak, majdnem csatává fajul, ha néhányuk kivégeztetésével Valens észhez nem téríti a vezéri hatalomról megfeledkezett batavusokat. Az aeduusok ellen hiába kerestek háborús okot: amikor parancsot kaptak pénz és fegyverek szolgáltatására, ráadásul még ingyengabonát is adtak. Amit az aeduusok félelemből, a lugdunumiak örömest tették. De az Italica-legiót és a Taurusról elnevezett lovasegységet elvezényelték, míg a tizennyolcadik cohorsot Lugdunumban, szokott téli szálláshelyén hagyták. Manlius Valenst, az Italica-legio parancsnokát, bár jó szolgálatokat tett Vitellius pártjának, Vitellius semmire sem becsülte: mikor nem is sejtette, Fabius titkos vádaskodásokkal befeketítette, és hogy még óvatlanabbul essék kelepcébe, a nyilvánosság előtt dicsérte.

(65.) A lugdunumiak s a viennaiak régi viszálykodását a legutóbbi háború lángra lobbantotta; sok kárt okoztak egymásnak, gyakrabban s dühödtebben, mint ha csak Nero és Galba miatt folyt volna a harc. Ehhez járult, hogy Galba a lugdunumiak jövedelmeit, amint alkalma nyílt haragját éreztetni, a császári pénztár részére vette igénybe, a viennaiakat pedig elhalmozta kitüntetésekkel; amiből versengés és irigység származott, és mivel csak egy folyó választotta el őket, összekötötte őket a gyűlölet. Így hát a lugdunumiak sorra bujtogatni kezdték a katonákat és Vienna feldúlására nógatták őket, felsorolván, miképpen ostromolták meg gyarmatvárosukat, segítették Vindex törekvéseit, s a minap is legiokat toboroztak Galba védelmére. És miután elég okot mutattak nekik a gyűlöletre, a zsákmány nagyságát csillantották meg előttük. Már nem is titokban biztatták, hanem közösen kérték őket: menjenek bosszút állni, semmisítsék meg a galliai háború fészkét; ott minden idegen és ellenséges; ők viszont római telepesek, részei a seregnek és jó s balsorsukban társak; ha a végzet ellenük fordulna, ne hagyják őket dühödt ellenfeleiknek kiszolgáltatva.

(66.) Ilyen és hasonló beszédekkel odáig vitték a dolgokat, hogy még a legioparancsnokok és a pártvezérek sem tartották elfojthatónak a hadsereg haragját, mikor a veszedelmükről jól értesült viennaiak kezükben olajággal és szalaggal, ahol csak a menet elhaladt, a katonák kezét, térdét, lábát átkulcsolva meglágyították szívüket; nyomatékul Valens még három-háromszáz sestertiust adott minden egyes katonának. Akkor egyszeriben súlya lett a város régi voltának s méltóságának, és a viennaiak épségét s bántatlanságát ajánló Fabius szavait megértően hallgatták; s bár egyetemlegesen fegyvereik elkobzásával büntették őket, a lakosok mégis magánajándékokkal és mindenféle holmival kedveskedtek a katonáknak. De határozottan beszélték, hogy Valens nagy pénzért hagyta magát megvesztegetni. Ez a sokáig szűkölködő, hirtelen gazdaggá lett férfi nem jól leplezte sorsa változását: hosszú nélkülözés után fellángolt sóvárgásában telhetetlen, pénztelen ifjúság után tékozló öreg lett. Ezután a sereg lassú menetben haladt át az allobroxok és a vocontiusok területén. A vezér még a napi távolságokat és a táborhelyek változtatásait is áruba bocsátotta, rút alkudozást folytatott a földek birtokosaival és a községi hatóságokkal, annyira fenyegetőzve, hogy a vocontiusok Lucus nevű városa alá tüzes csóvákkal vonult, míg pénzzel ki nem engesztelték. Valahányszor hiányzott a pénzbeli fizetség, leányok és asszonyok felkínálásával jártak a kedvében, így jutottak el az Alpokig.

(67.) Több zsákmányt és vért habzsolt Caecina. Ingerelték ezt a forrófejű embert a helvétek, – az egykor fegyvereiről, férfiairól, majd nevének megörökítéséről híres gall törzs, – akik Galba megöléséről mit sem tudtak és Vitellius uralmáról hallani sem akartak. A háború kirobbanására a huszonegyedik legio kapzsisága és elhamarkodottsága adott okot: elrabolt egy pénzküldeményt, egy olyan erőd zsoldját, melyet a helvétek régtől fogva a maguk katonáival és költségén tartottak fent. Nehezen tűrték ezt a helvétek: elfogták a germániai hadsereg nevében a pannóniai legioknak szánt leveleket, és egy centuriót meg néhány katonát őrizetben tartottak. A háborúra áhítozó Caecina az első kínálkozó vétséget kihasználva – még mielőtt megbánhatták volna, – bosszulni indult: sürgősen tábort bontott, feldúlta a földeket, kifosztotta a hosszú békében municipiummá kiépített, gyógyító vizének kellemes volta miatt látogatott helységet, követeket küldött a raetiai segédcsapatokhoz, hogy támadják hátba a legio ellen fordult helvéteket.

(68.) A döntő pillanat előtt nagyon bátor, a veszélyben ijedt helvétek, bár az első lármára Claudius Severust vezérül választották, nem értenek a fegyverforgatáshoz, nem tudnak sorakozni, nem tudnak egyet határozni. Végzetes összecsapni a harcedzett római katonákkal, nem biztonságos régiségtől omladozó falak közé szorulni; innen Caecina erős seregével, onnan a Raetiában állomásozó lovasok s gyalogosztagok és maga a fegyverekhez szokott és katonai módon edzett raetiai ifjúság. Mindenfelől pusztítás és öldöklés, maguk középütt kószáltak, elhajigálván fegyvereiket; nagy részük sebesülten vagy szétzüllve a Vocetius-hegyre menekült, de a nyomban rájuk küldött thrák gyalogosok lekergették, az üldözésükre eredő germániai s raetiai egységek pedig az erdőkben és rejtekhelyeiken lekaszabolták őket. Sok ezer embert vágtak le, sokat rabszolgának adtak el, s midőn az egész vidék lerombolása után az ellenséges had Aventicum, a törzs főhelye ellen indult, küldöttség ajánlotta fel a várost, és a megadást el is fogadták. A főemberek közül lulius Alpinus, mint háborús bujtogató ellen Caecina járt el, a többit Vitellius kegyére vagy kegyetlenségére hagyta.

(69.) Nem könnyű megmondani, hogy a helvétek követei kit találtak kevésbé kiengesztelhetőnek: a császárt vagy katonáit. A katonák a város lerombolását követelik, fegyverrel és öklükkel hadonásznak a követek előtt, még Vitellius sem takarékoskodott a fenyegető szavakkal, ám ekkor az egyik követ, a közismerten ékes szavú Claudius Cossus, aki azonban szónoki ügyességét a helyzethez illő zavarral leplezte és ezzel annál nagyobb hatást ért el, meglágyította a katonaság szívét. Amint az történni szokott, a friss benyomásokra fogékony tömeg éppúgy hajlott a könyörületre, mint amennyire előbb nem ismert mértéket a kegyetlenségben, és könnyes szemmel még állhatatosabban kívánva nekik jobb sorsot, büntetlenséget és bántatlanságot eszközölt ki a városnak.

(70.) Caecina néhány napot a helvétek földjén időzött, hogy értesülhessen Vitellius döntéséről, ugyanakkor az alpesi átkelés előkészítése közben örvendetes hírt kap Italiából: a Siliusról elnevezett lovasegység, mely a Padus vidékén táborozott, Vitellius hűségére tért. Vitellius proconsulsága alatt a Silius-alakulat katonái Africában szolgáltak, majd amikor Nero egyiptomi bevetésre mozgósította és a Vindex-felkelés miatt visszahívta őket, és akkor éppen Italiában időztek, decurióik ösztönzésére, akik Othót nem ismerve, Vitelliusnak viszont lekötelezve a közeledő legiok erejét és a germániai hadseregről szállongó híreket felnagyítva emlegették, átpártoltak hozzá, és mintegy ajándékként az új uralkodónak a Paduson túli vidék legerősebb városait, Mediolanumot, Novariát, Eporediát és Vercellaet is melléje állították. Ezt Caecina tőlük maguktól tudta meg, és mivel egyetlen lovasalakulatnyi helyőrséggel Italia legtágasabb síkságát nem lehetett védeni, előreküldte a galliai, lusitaniai s britanniai cohorsokat és a germániai zászlóaljakat a Petráról elnevezett lovasegységgel, míg ő maga kissé habozott, hogy ne a raetiai hágókon keresztül, Noricumba kanyarodjék-e el Petronius Urbicus procurator ellen, akit – mivel összevonta a segédcsapatokat és leromboltatta a folyók hídjait, – Otho hívének lehetett tartani. De attól félt, hogy így elveszthetné már előreküldött gyalogos-és lovasegységeit, egyszersmind arra gondolt, hogy nagyobb dicsőséggel jár Italia megtartása, és bárhol kerül is sor csatára, a noricumiak biztosan a győzteséi lesznek, ezért a poeninusi úton sorkatonaságát és málhával megrakott legioinak menetét a még télies alpesi hágón vezette át.

(71.) Otho eközben mindenkinek várakozása ellenére nem dőzsölésben, nem is tétlenségben tespedt: félretette a gyönyörhajhászást, a fényűzésnek még a látszatát is kerülte, és mindent az uralkodói méltósághoz illően rendezett el: de annál nagyobb rettegést okoztak ezek a hamis erények és a várhatóan visszatérő bűnök. Marius Celsus kijelölt consult, akit megjátszott bebörtönzéssel ragadott ki az őrjöngő katonák kezéből, a Capitoliumra idézteti; a híres és pártja előtt gyűlöletes férfit a nagylelkűség hírének megszerzésére akarta felhasználni. Celsus megvallotta Galba iránti tántoríthatatlan hűségének bűnét és még példaadásának elismerésére is igényt tartott. Otho pedig szinte nem is kegyet gyakorolt, hanem az isteneket híván kölcsönös kiengesztelődésük tanúiul, tüstént bizalmas barátai közé fogadta, majd a háborúban hadvezérei közé választotta, s Celsusnak, mintegy a végzet rendeléséből, Otho iránt is megmaradt csorbítatlan és szerencsétlen hűsége. Celsus életben maradása, melyet a város első emberei örömmel fogadtak, és a nép széltében tárgyalt, a katonáknak sem volt kedvük ellenére, mivel most megcsodálhatták ugyanazt az erényt, amelyre nemrég haragudtak.

(72.) Hasonló ujjongás következett ezután, nem hasonló okokból, midőn kivívták Tigellinus pusztulását. Ofonius Tigellinus – ismeretlen származása, förtelmes fiatalsága, tisztátalan öregsége ellenére – tűzoltó– és testőrparancsnokságot és a kiválóságnak kijáró egyéb jutalmakat ért el – mivel így gyorsabban ment: – bűneivel; nemsokára kegyetlenkedni, majd harácsolni kezdett, azaz férfias gaztetteket művelt, megrontván minden gyalázatra Nérót, némely dolgokat tudta nélkül mervén, végül is cserbenhagyta és elárulta. Ezért senki másnak a megfenyítését nem követelték kitartóbban, bár más-más érzülettel: azok is, akik gyűlölték Nérót, azok is, akik vágyakoztak utána. Galba alatt Titus Vinius befolyása védte meg, aki azt állította róla, hogy ő mentette meg a leányát. Kétségtelenül megmentette, de nem jószívűségből, hiszen annyi más személyt megöletett, hanem majdani mentségként, mivel a leghitványabbak – nem bízván a jelenben, – változástól félnek és védelmül az egész nép gyűlölete ellen előre biztosítják egyes személyek kedvezését; vagyis nem az ártatlanságra van gondjuk, hanem a kölcsönös büntetlenség biztosítására. A nép – hozzáadván Tigellinus régi gyűlöletéhez a Titus Viniusszal szemben érzett friss ellenszenvet, – annál dühödtebben csődült össze az egész városból a Palatiumra és a forumokra, és mikor a tömeg féktelensége a tetőpontra hágott, a cirkuszba és színházakba tódultak, lázító szavakkal zúgtak, míg csak Tigellinus, aki a sinuessai fürdőkben kapta kézhez az elkerülhetetlen végre felszólító üzenetet, szeretőinek társaságában, csókok és szégyenletes késedelmeskedés közepette, késsel fel nem vágta a torkát, hogy becstelen életét késői és gyalázatos távozásával is beszennyezze.

(73.) Ugyanebben az időben Calvia Crispinilla, akinek elítélését követelték, különféle megtévesztésekkel és az állítólag semmiről sem tudó császár hírét csorbítva, kisiklott a veszedelemből. Nero kéjelgéseinek ez a szakértője, aki átkelt Africába, hogy fegyveres vállalkozásra tüzelje Clodius Macert, nem is titkoltan ki akarta éheztetni a római népet. Később az egész város rokonszenvét kivívta; consuli rangú házassága megszilárdította helyzetét; Galba, Otho, Vitellius alatt sem esett baja, sőt pénze és gyermektelensége következtében, aminek jó s rossz időkben egyaránt megvan a súlya, hamarosan hatalmasság lett.

(74.) Közben Otho asszonyi csábításokkal telehintett sok-sok levélben pénzt és kegyet, és bármilyen nyugalmas helyet kínálgatott Vitelliusnak, amelyet csak tékozló életének folytatására választ. Hasonló dolgokat csillantott fel Vitellius is, eleinte finomabban: mindkét részről ostobán és nem illő módon színlelve, majd szinte szóváltásba keveredve, kölcsönösen kicsapongást és gyalázatosságokat vetettek egymás szemére – egyikük sem alaptalanul. Otho visszahívatta a még Galbától küldött követeket, ő maga is küldött embereket mindkét germániai sereghez és az Italica-legióhoz s egyáltalán a Lugdunumban táborozó csapatokhoz, látszatra a senatus nevében. A követek Vitelliusnál maradtak, készségesebben, semmint az lehetett volna a látszat, hogy visszatartották őket; a praetorianusokat, kiket Otho tisztességadás örve alatt adott a követek mellé, visszaküldték, még mielőtt a legiokkal érintkezhettek volna. A germániai hadsereg nevében, a testőrséghez és a városi csapatokhoz címzett leveleket adott velük Fabius Valens is, amelyekben pártja erejével hencegett és az egyetértést ajánlgatta; de még azt is a szemükre hányta, hogy a Vitelliusnak annyival korábban átadott hatalmat Otho kezére játszották.

(75.) így tették őket ígéretek, egyszersmind fenyegetések próbára, mint akik háborúban nem egyenlő felek ugyan, békében viszont semmit sem vesztenének; azért a praetorianusok hűsége mégsem ingott meg. De most már orgyilkosokat küldtek: Otho Germaniába, Vitellius a városba. Egyiküknek sem sikerült: Vitellius embereinek nem esett bántódásuk, mivel a nagy embersokaságban nem ismervén egymást, észrevétlen maradtak; Othóéi új arcukkal elárulták magukat, mivel ott mindenki ismert mindenkit. Vitellius levelet írt Titianusnak, Otho fivérének, és halállal fenyegette meg őt magát s fiát, ha anyja és gyermekei nem maradnának életben. És valóban megmaradt mindkét család, Otho alatt talán félelemből; Vitellius volt az, aki győzelme után a kegyesség hírét elnyerte.

(76.) Az első hír, amely Otho önbizalmát növelte, Illyricumból érkezett: felesküdtek rá Dalmatia, Pannónia és Moesia legioi. Ugyanezt jelentették Hispániából, s Cluvius Rufus nyilvános dicséretet kapott, de nemsokára ismeretessé vált, hogy Hispánia átpártolt Vitelliushoz. Még Aquitania sem maradt hű sokáig, bár Iulius Cordus Othóra eskette fel. Sehol hűség vagy szeretet: félelmükben és kényszerhelyzetükben ide-oda ingadoztak. Ugyanez a rettegés hajtotta Narbonensis provinciát Vitelliushoz, hiszen könnyű átállni a legközelebbiekhez és az erősebbekhez. A távoli tartományok és a tengeren túli fegyveres erők Otho mellett maradtak, nem pártos elfogultságból, hanem mert nagy volt a súlya a város nevének és a senatus dicsfényének, és előbb nyerte meg a lelkeket, mert előbb hallottak róla. A iudaeai hadsereggel Vespasianus, a syriai legiokkal Mucianus tétette le az esküt Othóra, egyszersmind Egyiptom s valamennyi keleti tartomány is az ő nevéhez volt kötve. Ugyanígy Karthago kezdeményezésére neki hódolt Africa, s meg sem várva Vipstanus Apronianus proconsul engedélyét, Crescens, Nero felszabadította -mert viharos időkben ezek is az állam részévé tolják fel magukat, – lakomát ajánlott fel a népnek az új uralom örömére, és a polgárság a legtöbb dolgot mértéktelen sietséggel hajtotta végre. Karthágót a többi város követte.

(77.) Ily meghasonlás lévén a seregek és tartományok között, Vitelliusnak háborúra volt szüksége ahhoz, hogy a princepsi hatalom birtokába juthasson; Otho úgy látta el uralkodói tisztét, mintha zavartalan béke volna, némely dolgokat az állam méltóságának megfelelően, sokat az illendőség ellenében is a pillanatnyi szükség szerint siettetve. Fivérével, Titianusszal együtt, március elsejéig ő maga volt consul, a legközelebbi hónapokat Verginiusnak szánja, mintegy engesztelésül a germániai hadseregnek; társul adja Verginiusnak Pompeius Vopiscust, színleg régi barátságuk miatt: sokan ezt a viennaiak megtisztelésének értelmezték. A többi consulság Nero vagy Galba kijelölése szerint maradt meg: Caelius és Flavius Sabinusnak július, Arrius Antoninusnak és Marius Celsusnak szeptember elsejéig; az ő tisztségviselésüknek még Vitellius sem állott útjába, miután győzött. Otho azonkívül méltóságuk betetőzéséül pontifexi és auguri rangot adományozott a hivatalviselt öregeknek, vagy a száműzetésből frissen visszatért nemesifjakat vigasztalásul nagyapáik és atyjuk papi tisztével ruházta fel. Visszaadta senatori helyét Cadius Rufusnak, Pedius Blaesusnak, Scaevinus Paquiusnak, akik zsarolási vádaknak estek áldozatul még Claudius és Nero alatt; a megbocsátok úgy döntöttek, hogy a név megváltoztatásával, ami annak idején kapzsiság volt, minősüljön felségsértésnek, amelynek akkori gyűlöltsége még a jó törvényeket is veszélyeztette.

(78.) Ugyanezzel a bőkezűséggel, a városok és a tartományok rokonszenvére is pályázván, a hispalisiaknak és emeritaiaknak új családok befogadását, az egész lingo törzsnek római polgárjogot, Baetica provinciának mauretaniai községeket adott ajándékul; és inkább látszólagos, semmint maradandó új jogokat Cappadociának, újakat Africának. Intézkedései közben, melyeket a pillanatnyi különleges helyzet és a közeljövő gondjai menthettek, még ekkor sem feledkezvén meg szerelmi kalandjairól, Poppaea szobrait senatusi határozattal visszaállíttatta, sőt úgy hírlett, hogy a tömeg magához édesgetésének reményében még Nero emlékét is dicsőíteni akarta. És csakugyan voltak, akik Nero képmásait nyilvánosan kitették, sőt egy-két napig a nép és a katonaság Othót is, hogy mintegy nemességét és tiszteletét öregbítse, a „Nero Otho” névvel üdvözölte. Ő maga függőben hagyta a dolgot: megtiltani félt vagy elismerni szégyellte.

(79.) A polgárháború felé fordult a figyelem, ezért a külső gondokkal nem törődtek. Annál vakmerőbbé váltak a rhoxolanok, ez a szarmata törzs, s miután télen két cohorsot lemészároltak, felajzott reményekkel törtek be Moesiá-ba: a sikertől fékevesztett kilencezernyi lovas inkább zsákmányra, mint harcra törekedett. így aztán a szertekószáló és elővigyázatlan ellenséget a harmadik legio a melléje adott segédcsapatokkal hirtelen megtámadta. Római részről minden készen állt a csatára: a szarmaták prédavágyukban szétszéledtek, vagy súlyos terhek alatt roskadoztak és a síkos utakon lovaik gyorsaságát sem használhatták ki, így szinte helyükre szögezve hullottak a csapások alatt. Mert csodálatos, hogy a szarmaták minden harci erénye menynyire mintegy rajtuk kívül van. Senkinél nem alkalmatlanabbak a gyalogharcra, ám ha lovasosztagban jönnek, alig áll meg ellenükben egyetlen csatasor. De akkor a nedves időben és a fagy felengedtével sem lándzsáiknak, sem két kézzel forgatott hosszú kardjaiknak nem vették hasznát: csúszkáltak a lovak, és annyira súlyos pikkelypáncélzatuk. Ez a főemberek és a legelőkelőbbek vértezete, amelyet vaslemezkékből vagy igen kemény bőrből illesztenek össze, s amennyire nem járja át a fegyver, annyira akadályozza is az ellenséges rohamtól letaszított harcost a feltápászkodásban. Ráadásul a mély és puha hóban is valósággal elmerültek. A könnyűfegyverzetű katonaság bőrpáncélban és dobásra kész gerellyel vagy lándzsával ott termett, és ha úgy adódott, könnyű kardjával közelről döfte át a kiszolgáltatott szarmatát, – mert pajzzsal védekezni nem szokás náluk, – míg csak az a kevés, aki a csatát túlélte, a mocsarakba nem rejtőzött. Itt aztán a kegyetlen tél vagy a seb végzett velük. Miután ezt Rómában megtudták, Marcus Aponiusnak, Moesia helytartójának diadalmi szobrot, Fulvus Aurelius, Iulianus Tettius és Numisius Lupus legiopa-rancsnokoknak consuli díszjelvényeket adományoznak. Otho örvendezett és magának tulajdonította a dicsőséget, mintha a maga hadi sikereivel, a maga vezéreivel s a maga seregével gyarapította volna a birodalmat.

(80.) Közben egy jelentéktelen, látszólag teljességgel veszélytelen indítékból támadt zendülés majdnem a város pusztulására vezetett. A tizenhetedik cohorsot az ostiai coloniából Otho még korábban a fővárosba rendelte; felfegyverzését Varius Crispinus testőrtribunus gondjaira bízta. A tribunus, hogy minél nyugodtabban, a tábor zaklatása nélkül hajtsa végre a parancsot, a cohors szekereit az éj beálltával kezdi megrakatni, miután felnyittatta a fegyverraktárát. Az időpont gyanakvásra, az ok vádra, a nyugalom keresése felfordulásra adott alkalmat, mert az ittas emberek a meglátott fegyvereket máris megkívánták. Zúg a katonaság, árulással vádolja tribunusait és centurióit, mintha senatori szolgahad fegyverkeznék Otho romlására: egy részük tájékozatlanul és boros fővel, a leghitványabb ja alkalmat keresve a fosztogatásra, a tömeg – amint már szokás, – bármiféle rendzavarásra felajzottan; és az éjszaka még a jobbak kötelességtudását is elvitte. A zendülésnek ellenszegülő tribunust és a legszigorúbb centuriókat felkoncolják; lekapkodják a fegyvereket, csupaszok a kardok, lóra pattanva a város és a Palatium felé indulnak.

(81.) Othónál éppen népes vendégsereg volt, a legelőkelőbb nők és férfiak. Ezek most reszketni kezdtek, vajon véletlen-e a katonák őrjöngése, vagy uralkodói cselvetés; mi veszélyesebb: maradni és kiszolgáltatni magukat, vagy menekülni és szétszóródni; hol állhatatosságot tettettek, hol nyilván elárulták félelmüket, közben Otho arcát figyelték, s mint ahogy ez megesik, ha az emberek gyanút fogtak: féltek Othótól, bár ő is félt. Otho azonban nem kevésbé megrémülvén a senatus veszélyeztetésétől, mint a magáétól, azonnal kiküldte a testőrparancsnokot, hogy fékezze meg a katonák indulatát, az egész vendégtársaságot pedig gyorsan hazabocsátotta. Ekkor igyekeztek csak mindenfelé a méltóságok, elhányván díszjelvényeiket, kerülvén kísérőik és szolgáik sokaságát, az idősek s az asszonyok a sötétben a város félreeső sikátorain át, kevesen haza, legtöbben barátaik otthonába, és ha valakinek nagyon szegény cliense akadt, annak megtalálhatatlan rejtekzugolyába.

(82.) A tomboló katonákat még a Palatium kapui sem tartották vissza attól, hogy betörjenek a vendégterembe. Otho megmutatkozását követelték, meg is sebesítették a berohanókkal szembeszegülő Iulius Martialis tribunust és Vitellius Saturninust, a tengerészlegio parancsnokát. Mindenfelől fegyverek és fenyegetések, hol a centuriók s a tribunusok, hol az egész senatus ellen, magukon kívül a vak rémülettől, és mivel egyetlen meghatározott személyen sem tudták haragjukat kitölteni, korlátlan szabadságot követeltek mindenkivel szemben, míg végül Otho – összeegyeztethetetlenül az uralkodói méltósággal – egy kerevetre állva, könyörgéssel és könnyekkel nagy nehezen megfékezte őket; akkor akaratuk ellenére s nem is ártatlanul visszatértek a táborba. Másnap, mintha ellenség foglalta volna el a várost, zárva maradtak a házak, alig járt ember az utcákon, leverten a köznép; földre sütve a katonák tekintete, de több bennük a kedvetlenség, mint a megbánás. Minden egységhez külön szóltak a parancsnokok: Licinius Proculus és Plotius Firmus, mindegyik a maga módján, szelídebben vagy nyersebben. A beszéd végén minden egyes katonának öt-ötezer sestertiust fizettek; csak ekkor mert Otho belépni a táborba. A tribunusok s a centuriók körülállják, s elhányván katonai jelvényeiket, kérik elbocsátásukat és biztonságukat. Megérezték a szemrehányást a katonák és engedelmességre térvén, önként követelték a zendülés szerzőinek megfenyítését.

(83.) A helyzet zavaros volt, és a katonák hangulata megoszlott, mert a java a pillanatnyi szabadosság orvoslását kívánta, a tömeg, a pártütésekért és a népszerűséghajhászó uralomért rajongó többség, a zavargások és fosztogatások következtében annál könnyebben sodródott a polgárháborúba. Otho azt fontolgatva, hogy nem lehet a bűnnel szerzett uraságot hirtelen fegyelemmel és a hajdani szigorúsággal megtartani, egyszersmind a város válságos helyzete és a senatust fenyegető veszély miatt aggódva, végül is így szólt:

– Nem azért jöttem, bajtársak, hogy érzelmeiteket szeretetre lobbantsam irántam, nem is azért, hogy lelketeket bátorságra buzdítsam, hiszen mind a kettő bőségesen megvan, hanem hogy bátorságtok korlátozását és az irányomban mutatott kedvezés mérséklését kérjem tőletek. A legutóbbi zavargás nem vakbuzgóságból vagy gyűlöletből született, ami már sok sereget űzött meghasonlásba, de még nem is vonakodásból vagy a veszedelmektől való félelemből: túlzott ragaszkodástok több szenvedéllyel, semmint meggondoltan szította fel; mert a tisztes okokat, ha nem kellő józansággal járunk el, gyakran vészes eredmények követik. Megyünk a háborúba. Vajon minden hír nyilvános meghallgatása, minden tervnek valamennyiünk jelenlétében való megtárgyalása összefér-e a dolgok természetével és a gyors helyzetfelmérés kívánalmával? Bizonyos dolgokat tudjanak a katonák, másokat ne tudjanak; úgy követeli a vezérek tekintélye, úgy a fegyelem szigora, hogy sok mindent még centurióknak s tribunusoknak is tanácsosabb csak parancsba adni. Ha minden katona megkérdezhetné a parancs okát, az engedelmesség megszűntével együtt a hadvezetés is csődbe jutna. Vagy a háborúban is éjten-éjjel ragadtok majd fegyvert? Egy-két semmirekellő megveszekedett és megittasodott ember – mert nem hinném, hogy a legutóbbi zavargás alkalmával többen esztelenkedtek, – centuriójának és tribunusának vérével fogja áztatni kezét, fővezérének sátrába fog törni?

(84.) Ti persze ezt érettem tettétek, de a futkosásban, a sötétségben és a teljes zűrzavarban alkalom nyílhat ellenem is. Ha Vitelliusnak és csatlósainak megadatnék a választás lehetősége, milyen érzelmeket, milyen szellemet kívánhatnának nekünk, mi mást óhajtanának, ha nem széthúzást és meghasonlást? Azt, hogy ne fogadjon szót a katona a centuriónak, centurio a tribunusnak, ennek eredményeképpen gyalogosok s lovasok összezavarva, a vesztünkbe rohanjunk. Bajtársak, a katonáskodás alapja inkább az engedelmeskedés, mint a vezérek parancsainak firtatása, és a döntés pillanatában az a sereg a legbátrabb, amely döntés előtt a legnyugodtabb. A tiétek legyen a fegyver és a bátorság: a megfontolást és vitézségetek kormányzását hagyjátok reám. Kévéseké volt a bűn, kettőt fog sújtani büntetés; ti, többiek, feledtessétek e szégyenletes éjszakát, és azokat a senatus elleni hangokat soha egy sereg se hallja. A birodalom fő testületét és valamennyi tartomány színe-virágát felelősségre vonni bizony még azok a germánok se mernék, akiket Vitellius éppen most sorakoztat fel ellenünk; hát Italiának akár csak egy fia, vagyis az igazán római ifjúság követelhetné-e, hogy vérbe fojtsuk és kiirtsuk azt a rendet, amelynek tündöklésével és dicsőségével túlragyogjuk a Vitellius-párt szennyét és sehonnai voltát? Néhány törzset megkaparintott Vitellius, valamiféle árnyéksereggel rendelkezik is, a senatus azonban velünk van. így hát a mi oldalunkon az állam, az övén az állam ellenségei. Vagy ti talán ezt a gyönyörű várost házak és paloták, összehordott kövek halmazának hiszitek? Hát néma és lelketlen dolgok azok, melyeknek pusztulása és újjáépítése mind egyre megy? A római hatalom örökkévalóságát, a népek békéjét és életemet a tietekkel együtt a senatus sértetlensége biztosítja. Ezt a városunk atyjától és alapítójától isteni jóváhagyással életre hívott és a királyoktól egészen a princepsekig folyamatosan megtartott, halhatatlan intézményt úgy hagyományozzuk utódainkra, miként őseinktől átvettük. Mert ahogy közületek senatorok, úgy a senatorok közül princepsek támadnak.

(85.) A katonákat rendreutasító s kiengesztelő beszéd és a szigor mértéke – mert nem több, csak két ember megbüntetését rendelte el, – egyaránt kedvező fogadtatásra talált, s akiket nem lehetett kordában tartani, egyelőre lecsillapodtak. A nyugalom mégsem tért vissza a városba: fegyverek zöreje és a háború képe, mert a katonák együttesen nem zavarogtak ugyan, de megtévesztő öltözékben végigjárták a házakat és alattomos gonddal érdeklődtek mindenkiről, akit származása, gazdagsága vagy valamely kiemelkedő tulajdonsága szóbeszédnek tett ki. Vitelliustól is katonák jöttek a városba a pártok helyzetének kifürkészése végett, hitték sokan; éppen ezért tele volt mindenki gyanakvással, és még az otthonok csendje is alig volt mentes a rettegéstől. De a bizonytalanság leginkább nyilvánosan mutatkozott meg: aszerint, hogy milyen hír érkezett, változott az emberek hangulata s arckifejezése, nehogy kétes hírek hallatára hitetlennek és kedvezőkére kevéssé örvendőknek lássanak. Midőn pedig összehívták a curiába a se-natust, nehéz volt mindenben kellő mértéket tartani, hogy ne legyen megátalkodottság jele a hallgatás, ne ébresszen gyanút a szabad szó, ráadásul Otho, aki a minap még magánember volt és úgy is beszélt, jól tudta, mi a hízelgés. Tehát forgatták és hol így, hol úgy csavarták mondataikat, mikor ellenségnek és gyilkosnak nevezték Vitelliust, a legóvatosabbak általánosan fogalmazott szidalmakkal; néhányan való igaz gyalázkodásokat szórtak rá, de csak zajongás közben, és mikor több hang hallatszott, vagy a szóáradatban a maguk beszédét zavarták.

(86.) Ezenfelül különféle szerzőktől terjesztett csodajelek rémítgették az embereket: hogy a Capitolium előcsarnokában leesett a gyeplő a kettős fogatról, melyen Victoria szobra állott; Iuno cellájából egy emberinél nagyobb szellemalak rontott elő; az isteni Iulius Caesar szobra a Tiberis folyó szigetén derült és szélcsendes időben nyugatról keletre fordult; megszólalt Etruriában egy ökör; szokatlan élőlények születtek, és még sok egyéb, amit kevésbé felvilágosodott századokban béke idején is megfigyeltek, de amit most csak a rettegés idején vesznek tudomásul. De különös ijedelmet okozott és a jelen vésszel együtt a jövőtől való rettegést is keltett hirtelen áradásával a Tiberis, amely szerfelett megduzzadván, miután a ledöntött cölöphídtól és a sodrást gátló hídroncsoktól visszafelé özönlött, nemcsak az alacsonyan fekvő és sík városrészeket lepte el, hanem még az ilyen csapásoktól máskor biztonságban levőket is. Sok embert az utcákról sodort el, még többet pincékben és kamráikban ért; szűkösen akadt kereseti lehetőség és élelem, ezért a nép körében éhínség lépett fel; az árvíztől megrongálódtak a bérházak alapjai, majd mikor a folyó visszahúzódott, összedőltek. És az emberek, mihelyt megszabadultak a veszélytől, még azt is, hogy a háborúba készülő Otho előtt eltorlaszolódott a Mars-mező és a Via Flaminia, a hadi út, véletlen vagy természeti okok helyett csodának és fenyegető csapások előjelének fogták fel.

(87.) Otho megtisztította a várost és mérlegelte háborús terveit, majd – mivel a Poeninusi s a Cottiusi Alpokat, valamint Gallia többi hágóját Vitellius seregei elzárva tartották, – úgy határozott, hogy Gallia Narbonensist támadja meg erős hajóhadával, mely hü volt pártjához, mert a Pons Mulviusnál lefolyt mészárlás életben maradottjait és a Galbától kíméletlenül bebörtönzötteket legioegységekbe tömörítette, és a többi tengerész legénység előtt is megcsillantotta a jövőben tisztesebb katonai szolgálat reményét. Erősítésül és mint a sereg magvát, egyúttal mint a vezérek tanácsadóit és személyes őrségét a hajóhadhoz csatolta a városi cohorsokat és több testőregységet. A vállalkozás fővezérséget Antonius Novellus, Suedius Clemens primipilarisokra és Aemilius Pacensisre bízta, akinek Galbától elvett tribunusi rangját már előzőleg visszaadta. A felszabadított Moschus továbbra is megtartotta a hajóhad vezényletét, feladata csak annyiban változott, hogy nála derekabbakat kellett szemmel tartania. A gyalogos– és lovascsapatok parancsnokaiul Suetonius Paulinust, Marius Celsust, Annius Gallust szánták, de a legnagyobb bizalom Licinius Proculus testőrparancsnoknak jutott. Ez a helyőrségi szolgálatban fáradhatatlan, háborúkhoz nem szokott ember Paulinus tekintélyének, Celsus friss erejének, Gallus érett tapasztaltságának – kinek milyen erénye volt, – befeketítésével, ami a legkönnyebb, hitványságával és ravaszságával megelőzte derék és szerény társait.

(88.) Ezekben a napokban távolították el Cornelius Dolabellát, mégpedig Aquinum városába; ha nem is szigorú, nem is megalázó őrizetben; semmi bűne nem volt, csak régi neve és Galbához fűződő rokonsága szúrt szemet. Sok tisztviselőt, a legtöbb volt consult Otho nem mint harcolókat vagy segítőket, hanem mint úgynevezett kíséretet magával viteti, köztük Lucius Vitelliust is, akivel ugyanúgy bánt, mint a többiekkel: nem mint a császár fivérével, nem is mint ellenségével. Tehát felhorgadtak a város gondjai; egyetlen rend sem maradt mentes a félelemtől vagy a veszedelemtől: a senatusnak öregségtől roskatag és a hosszú békétől eltunyult hangadói, a kényelmes és háborútól elszokott nemesek, a katonáskodáshoz mit sem értő lovagok – minél inkább igyekeztek titkolni és rejtegetni ijedtségüket, annál inkább lerítt róluk a félelem. Nem hiányoztak azonban olyanok sem, akik ostoba feltűnési vágyukban tetszetős fegyvereket, szép lovakat, akárhányan fényűző lakomái kellékeket és léhaságra csábító dolgokat vásároltak hadifelszerelésként. Az okosak a békére és az államra gondoltak; a leghaszontalanabbak és a jövővel nem törődök hiú reménykedéstől duzzadtak; sokan hitelük megingása miatt békében nyugtalanul, felfordulásban serényen és bizonytalan időkben biztonságosan.

(89.) De a tömeg és a túl nagy száma miatt a köz gondjaitól mentes nép lassanként érezni kezdte a háborús bajokat; mivel minden pénzt a katonák szükségleteire fordítottak, emelkedtek az élelmiszerárak; csupa olyan dolog, ami a Vindex-féle megmozdulás idején nem különösképpen sújtotta a köznépet, hiszen akkor gondtalan volt a város, és a legiok és Gallia között egyetlen tartományban folyó háború szinte külső eseménynek számított. Mert amióta az isteni Augustus a Caesarok hatalmát megalapozta, távol és egy ember bánatára vagy dicsőségére hadakozott a római nép; Tiberius és Gaius alatt csak a béke csapásai érintették az államot, Scribonianus terveit Claudius ellen egyszerre tudták meg és fojtották el, Nérót inkább követségek és híresztelések, semmint fegyverek állították félre. Most azonban legiokat s hajóhadakat, és ami egyébként ritkaság, praetorianusokat s városi katonaságot vezettek csatába; a háttérben Kelet és Nyugat és ami erő csak mindkét részről volt; ha más vezérekkel folyik a hadviselés, elegendő anyag hosszú háborúra. Voltak, akik Othót, midőn indulni készült, késleltették s a még helyükre nem tett Salius-paj-zsokra hivatkozással vallási aggályt próbáltak ébreszteni benne: ő visszautasított minden késlekedést, hiszen az ilyesmi Nérónak is vesztére fordult, és az is serkentette, hogy Caecina már átkelt az Alpokon.

(90.) Március idusa előtt való nap, miután az államot a senatorok gondjaiba ajánlotta, a Nero-féle árveréseknek a császári kincstárba még be nem folyt maradványait a száműzetésből visszahívottaknak engedte át: fölöttébb méltányos ajándék és látszatra nagyszerű, de a végrehajtásnak már korábbi siettetése folytán gyakorlatilag meddő. Majd népgyűlést hívott össze, melyen a város méltóságát, a népnek és a senatusnak mellette megmutatkozó egyetértését hangsúlyozta, a Vitellius-párttal szemben pedig mértéktartóan beszélt: a legioknak inkább értetlenségét, semmit vakmerőségét kifogásolta; Vitelliust nem is említette; talán tőle származott ez a mérséklet, talán a beszéd írója magára gondolva tartózkodott Vitellius gyalázásától, mivel Othóról úgy tudták, hogy a katonai tervek kidolgozásában Suetonius Paulinust és Marius Celsust, a belügyekben pedig Galerius Trachalus tehetségét vette igénybe. És valóban, némelyek még szónoki stílusát is felismerni vélték, amely sűrű forumi szereplése folytán hírhedtté vált, mert a nép fülének betöltése érdekében terjengett és hangzatoskodott. A tömeg üdvrivalgása a hízelgés szokott módján erőltetetten és hamisan csengett: mintha Caesart, a dictatort vagy Augustust, az imperatort búcsúztatnák, úgy versengtek rokonszenvük s fogadkozásaik kinyilvánításában, és még csak nem is félelmükben vagy ragaszkodásukban, hanem szolgai szenvedéllyel, mint holmi házi cselédek. Mindenkit a maga egyéni rugói mozgattak, és mit sem jelentett már a köz méltósága. Otho, mikor kivonult, a város nyugalmát s a kormányzás gondjait fivérére, Salvius Titianusra bízta.